Január 7-én este távirat...

  Január 7-én este távirat , még aznap beszélni akar.

  Január 8. (vasárnap) reggel a . 11-kor . révén felkínálják a szerkesztőségét. Húzódozom. Teljes függetlenség, „carte blanche”, a munkatársakat is én állítanám össze. Villamosbérlet, gyántiak.

 9-e

  Ismét , ; a problémák a . Teljesen irodalmi lapot vállalnék. beszélek. Boldogan jönne külpolitikai publicistának.

  10-e

 Részletes beszélgetés -el. Beszéljek , adjon egy évi fizetett szabadságot, ezt mondja ő is. Bejelentem magam -nél.

  11-e

  rábeszél. -

 Mért vonakodsz tőle?

 – Nem tudok szerepet játszani, díszelegni, utálok parancsolni, „vezetni”.

 – Ez a legnagyobb keresztényi próba. Ha így érzel, még inkább rábeszéllek. De elég leülepedett vagy?

 – Nem, de én meg épp ezért merném vállalni.

 – Nagy tapasztalat lesz!

 – Eredménynek ez is elég. A pénz nem csábít.

 – De el kell fogadnod, meg kell magad fizettetned, van egy pillanat, amelytől fogva ez is hozzá tartozik a helyhez. Én véletlenül kerültem erre a polcra, de megállom.

 Szívélyes, sőt kedves. „Édes .” Csöndes, sokat próbált ember, lassú, de bőbeszédű. Közben népieskedik is, azt mondja „píz”, majd „böcsüs dolog”. „A fajtád” – mondja, aztán „a fajtánk”, majd „az én fajtám.” Mikor a humanizmusról kezdek beszélni, egyre jobban helyesel. dicséri. Értek-e a lap anyagi vezetéséhez?

 A fizetés nélküli szabadságot írásban nem adhatja, mert erre egységes álláspont van, de „amíg én itt vagyok, lesz helyed. Ritkán láttuk egymást, de igen rokonszenvesnek érezlek, bátornak”.

 Beszéljem meg is a dolgot, annak idején ő épp azért hozott a , hogy az újságíróskodást elkerüljem. De hogy juthatok hozzá. Rögtön föltárcsázza a miniszterelnökséget (csak kettőt fordít), valami „Palikám”-mal beszél. Az azt feleli: öt-hat nap múlva tán elé juthatok, igen el van foglalva.

 Épp rengeteg dolog van a is ( megy, hét cikket ad át referálásra), és a is (most készül az évi jelentés, nekem kell átírnom magyarra). Soká dolgozom, telefonálok -nek, beszélek . Este beszélek, odaül, soká együtt vagyunk.

 Éjjel megyek haza, levél vár: Csajthay Erzsébet ( titkárnője) értesít, hogy holnap két órakor fogad. „Az elnök úr azért értesíti még ma, hogy a holnapi programját ön aszerint rendezhesse.”

  12. csütörtök

 Reggel a sajtójelentés éppen igen nehéz. Megtelefonálom -nek a hírt, visszahív: okvetlen akarnak tárgyalni még az audiencia előtt. Elegem van. Felhívom ; ha vele lehetek együtt, hagyom a többieket. Igen kedvesen, azonnal jön. A siklónál találkozunk, gyalog megyünk fel a várba, beülünk a Gyulay vendéglőbe, megebédezünk, tréfálunk. Előzőleg elsétálunk a miniszterelnökségig, kimérjük, mennyi idő kell oda.

 Háromnegyed kettőkor odasétálunk a vendéglőből, szép napos idő van. Megállapodunk, hogy amíg én fent vagyok, visszamegy a sörözőbe, dolgozik, megvár.

 "Akár éjjelig várok rád."

 De három-négy percig a kapu előtt is vár, hátha nem lesz a kihallgatásból semmi, hiszen épp ma nyitották meg a parlamentet. A portás valóban azt mondja, még nincs itt. – „Nincs még itt” – mondja a titkárnő is, tessék helyet foglalni. – Inkább a ház előtt sétálnék, mondom (hogy ) addig is együtt legyünk – a valóságot jelenti abban a teátrális, csupa nagy terv hangulatban. „De meglehet, hogy feltelefonál és máskorra kéri; szokta” – mondja a titkárnő. Akkor tíz perc múlva visszajövök, felelem, és lemegyek. a kilátást nézi, mellette egy rendőrtiszt, már talán gyanakodva figyeli, a nagy irattáskája miatt. Sétálunk, föl-alá, a portás és a rendőrök tekintete alatt, elkísérem egy darabig a vendéglő irányában.

 Aztán visszamegyek az előszobába, nézegetem a volt miniszterelnökök arcképeit, micsoda kereskedősegéd , micsoda joviális hentes , micsoda könyvelő a díszmagyarban is! Bejön egy roppant kövér ember, , ahogy a telefonálásból megtudom. Kezdek álmosodni. Papírt veszek elő, egy oldalt megírok a szánt cikkből.

 Befut egy alacsony kis ember, nagy irattáskával, bemutatkozik (szervusz), az egyik titkár, nevét nem értem. Befut egy másik alacsony, ugyanez a játék, egy harmadikkal szintén. Az épület megpezsdül. Épp egy mondat közepén vagyok, midőn kicsapódik az ajtó, az egyik titkár kiszól: Téged kéret a kegyelmes úr. Oly sebesen és sürgetően mozog és beszél, hogy az ütemet átvéve, alig tudom becsavarni a töltőtollamat, összeszedni a papírjaimat. – „Csak kurc, kurc, kurc und gut” – mondja a titkár, midőn kinyitja előttem már szobájának ajtaját.

 Hosszúkás terem, két ablaka a néz. Közepén társalgóasztal, végén íróasztal. Innen jön elém.

 – Rég nem láttuk egymást. Mi újság?

 – Azt mostanában ön csinálja … (közben a középső asztalhoz vezet).

 – Rég nem láttam. Nem változott

 (int, hogy üljek le, ő is leül).

  üzente, hogy sürgősen akar velem beszélni. Nagyon sürgős?

 – Nem épp a sürgősség miatt jöttem. Felkínálták a szerkesztőségét. Mikor ön a magához vett, épp az újságírástól akart megmenteni. Illőnek tartottam, hogy a dologban legelőször az ön véleményét kérjem ki. Húzódozom a dologtól, annyit húzódoztam, hogy a minden lehető, elképzelhető kívánságot előre teljesítettek: teljes függetlenséget, én állítom össze a munkatársak listáját, azt csinálok, amit akarok. Ez csábított: az, hogy nemzedékemet, amely most kompromittálónak tartja bármely lapba is dolgozni, egy szép cél szolgálatában megszólaltassam. Ha ez sikerülne, úgy érzem, mégis vállalnom kellene a dolgot.

 Megálltam. Tudtam, hogy ő „beszéltető” ember, vártam, hogy szóljon. Csak bólogatott, s nézett rám biztató szemmel.

 Ami másnak előny egy ilyen állásban, nekem az az igazi hátrány. Bevallom, féltem írói időmet, kedvemet. Legszívesebben lírai versekkel tölteném egész életemet.

 – Elhiszem.

 – De sarkallást is érzek…

 Ebben a percben megszólalt a telefon.

 „Igen, igen, igen, igen”, felelte a kagylóba vagy hússzor. Szinte röstellem, hogy ennyi dolga közt zavarom.

 – Csak folytassa, nagyon érdekel.

 Azt hiszem, szolgálatot tehetek a magyar kultúrának. Azt hiszem, ezért, ott tudnék is tenni valamit.

 – Gondolja, hogy azért hívták meg?

 – Nem gondolom. Tudom, hogy nem „zsenialitásomnak” akarnak áldozni.

 – Unalmas lap. Békés kispolgároké, akik csak a nyugalmat akarják.

 Ez meglepett.

 – Azt hiszem, téved. A lapnak ha van fogyatékossága, az épp az, hogy olvasóihoz mérten nagyon is emelkedett akar lenni. Én ezt valósítanám meg. Irodalmi lapot csinálnék. Igen magas színvonalút. Távol a politikától.

 – Sikerülne?

 A világtörténelemben, azt hiszem, volt egyetlenegyszer egy teljesen irodalmi napilap. A . (Elmeséltem, amit erről tudtam.)

 – Nagyon szép. Ilyen lapot helyeselnék én is.

 Amit most mondtam, arra előre készültem:

 – és a következő évtizedek alatt az elbutulás hullámai zúdulnak.

 – Úgy van – bólintott rá.

 Elmondtam, milyen fontos volna ilyen időben a szellemnek tűzhelyet biztosítani. Egyszerre ő maga elé meredt, gondolkozva a homlokát ütögette. A telefon ismét megszólalt.

 Valami „Pistikém” beszélt, hosszú szöveget olvashatott fel, csak igenelt. A végén egy mondatot újra akart hallani. Nehezen tudta megmagyarázni, illetve „Pistikém” nehezen értette, melyikre gondol. „Ahol az van, hogy mi ráfizetünk. Ezt félreértik. Félreértik a csehek. Azt meg kell változtatni.” Telefonba beszélt, de úgy gesztikulált, jobb karja úgy járt, mint a motolla. Végre meglett a mondat; a másik nyilván helyesbítéseket ajánlott. „Nem, nem, nem” – mondta , s közben arca valóságos vitustáncot járt, szája majd a füléig szaladt. Hát itt tartasz, gondoltam, mennyire kivagy! Őszintén megesett rajta a szívem. Végre visszajött az asztalhoz, leült.

 – Sajnálom, hogy zavarom. Nehéz szakma lehet.

 – Meglátszik rajtam?

 – Egy kicsit. Görbén jár.

 – Hát hol is hagytuk abba?

 A fejemre ütögettem. – Épp a fejét verte.

 – Igen. (És ismét elkezdte gondolkodva verni a fejét.) Mint politikusnak semmi szavam a dolgához. Mint barátja, mint jóakaratú barátja mondom, hogy (ismét erősen gondolkodott) a jövő héten, kedden vagy hétfőn lesz egy beszélgetésem, amely után többet tudnék mondani. Állapodjunk meg abban, hogy jövő szerdán ismét találkozunk, és akkor beszéljük meg alaposan a dolgot. A maga dolgát, nem a lapét. Illetve ne szerdán, mert az interpellációs nap (nevetve felsóhajtott), hanem csütörtökön. De nem késő akkorra? Rögtön választ kellene adnia, nem?

 – Ha kellene, akkor is várnék. Köszönöm a baráti jóakaratát.

 – Legalább alszik rá egypár napot.

 – Már aludtam rá, illetve virrasztottam miatta annyit, amennyi kell. Okosabb már nem leszek.

 Indulni készültem.

 – Mi újság ? – kérdezte; mosolygott.

 – Köszönöm. Szabó néni köhög. Somogyiéknak meg az ősszel megdöglött a tehenük, de még valami passzusdíjért változatlanul zaklatják őket.

 – Miért?

 – Nyilván, hogy el ne feledjék a gyászt.

 – Szóval megcsinálná a lapot?

 – Boldog volnék, ha valami ok miatt nem kellene megcsinálnom, ha a gyávaság önvádja nélkül megszabadulhatnék ettől a gondtól.

 Kérdéseire ismét el kellett mondanom, milyennek szeretném. A szellem legmagasabb igazságát összekötni a legalacsonyabb népréteg igazságával, a kettő azonos.

 – Erre ön alkalmas is volna.

 – Komolyan, szakértően feltárni a szociális bajokat, a nép ügyéért beszélni. A múlt és jelen összevetéséből kifürkészni a titkot: mi a magyar, mi kell neki.

 – Ez igazán szép.

 – Az előttünk járó nemzedékből , gondoltam, vezércikkírásra. a szellem szempontjából szólna az eseményekhez. történelmi szempontból, sub specie aeternitatis beszélne a jelenről. már megállapodtam.

 – nehéz dolga lesz.

 – Megpróbálom. A saját nemzedékemből gondoltam.

 – A rádiósra?

 – Igen. Aztán . Ismeri már.

 – Személyesen nem. Az a kép van előttem, ahogy ön beszélt róla hajdan.

 – Megpróbálom vele is, bár nehéz lesz. Aztán a szociográfusokkal, a komolyabbakkal. , aki a

Tardi helyzet

A tardi helyzet

-et írta.

 – Ismerem.

 – , a

Futóhomok

Futóhomok

-ot. felhoznánk . Vagy írna onnan. Vannak emberek, akiknek képességét csak én ismerem. , például. . Ezeknek biztatás kell, hogy megmutassák, mit tudnak. Elhoznám . Találnék talán embert a munkáskérdésre is. Nagy problémám a népiesek ügye, akikben több a buzgalom, mint a tudás. Nevelni kellene őket. A másik nagy problémám: vannak kitűnő zsidó írók, akiket szégyellnék kihagyni a kultúra szolgálatából, nagy érdemeik vannak.

 – Intézze el saját lelkiismeretével.

 – Szóval cél és tennivaló van bőven. Csak ne nekem kellene megtennem.

 Újra – még részletesebben elmondtam, mi csábít, mi riaszt el.

 – Csak mérlegelje. Ha kételye van, az csak amellett szól, hogy alkalmas a feladatra. Csütörtökön bővebben megbeszéljük.

 – Akkor megyek is. De hogy jutok be ide magához? Mit kell tennem? Nem értek az előszobák labirintusához.

 – Írassa fel magát kint a kisasszonynál. Különben majd én is kimegyek.

 Kijött. A titkárok felugráltak, megkezdődött egy kis „lázas semmittevés”.

 – A jövő csütörtökre írjátok fel . Van hely?

 Nem volt, de valami , vagy kitöröltek. Délelőtt tizenegy órára írtak fel egyórás kihallgatásra.

 Már a szobában elkezeltünk, itt még kétszer kezet fogtunk. Újra megkérdezte, mi újság vidéken.

 A pecsétgyűrűsök ismét nyüzsögtek egyet, ő bement. Siettem vissza a kocsmába, dolgozott egy hosszú íróasztalnál. Aztán – ritka szép délután volt. Találgattuk, mi lehet, amire gondol. Este .

 13. Péntek Találkozás megint -vel, -el.

  14. Szombat

 Újra a szokásos, már harmadik éve tartó depresszióból egy jókora adag, egész nap. Reggel telefonáltam. Ő sem érzi jól magát. Vidékre kellene költözi. Du. fél hét. . Most négy éve hagytam abba ezt a felesleges jegyezgetést. Négy éve szinte semmi sem történt. Csak tragédia, tragédia, de az aztán mennyi! Úgy látom ezt a négy évet, mint egyetlen napot. Jobb lett volna átaludni. Egyetlen személy, ez minden eredmény benne.

  18. Szerda

 De. . Nincs, aki a munkásrovatot csinálná. Vállaljam. Du. az utcán. „Nadrágtartót veszek, ez még izgat. Ne vállald! Mért nem kínálták a dögök egy évvel ezelőtt?” is megmondom. Vállald.

  19. Csütörtök

 . Várni kell, valaki nagy tervrajzfélékkel megy be előttem; egy őszes, rokonszenves embert (fa cigarettadobozból otthon töltött cigarettát szív) elküldenek. Kint felírom, mit kell mondanom, nehogy elfeledjem: Nem vagyok híve; németellenesség; hova forduljak, ha megint látnom kell. Az apró titkárok. Bevonul egy nagy tiszti küldöttség. Én ülök, ők felsorakoznak épp előttem. A titkár a hátrább lévő terembe viszi őket. „Zsidó frontharcosok” – mondja felém. […] Tizenkét órakor behív.

  most merőben más, élénk. Nevetve fogad. „Nos aludt rá?” „Aludtam, vagyis nem gondolkodtam, nem hányt a hab.” „Helyes is.”

 – Hát – tér rögtön a dologra –, én sokat gondolkodtam. Van valami bélyeg ezeken a lapokon. Nemcsak tizennyolc emléke, hanem az a telhetetlen mohóság… mohóságát ellensúlyozza még, hogy volt valami tehetsége, de az epigonjai…

 Elfintorítja az arcát, fejével nemet int.

 „Veszélyes közibük menni, félteném magát.”

 – Akkor rendben van, mondom, csak erre vártam. Mondtam, hogy mennyire húzódoztam rögtön a dologtól. Csak a jelet vártam, hogy feloldjam magam a gyávaság vádja alól, hogy nem vállalom.

 – Valami nívót képviselnek, jól csinálják a dolgot, de – én nem garantálhatom a jövőjüket. Egy lapét sem. Se hús, se hal. A , az , még az , a sem. Tudom, hogy kapkodnak.

 – Boldogok volnának, ha valami utasítást vagy parancsot kapnának. A várakozási pánik őrjíti őket.

 – Hát azért nem érdemelnek sajnálatot. Persze, kapkodnak.

 – Belátják, illetve érzi már, hogy az isten nem arra teremtette, hogy a magyar közvéleményt irányítsa. Legjobb szeretne szegény átadni mindent, és egy szál collier-ban menekülni.

 Nevet. – Nem maga az első, akihez fordultak. Nem tanácsolnám. Bár kockáztatnivalója nincs.

 Megcsendül a telefon. Igyekszem nem oda hallgatni, elfordítom az arcom, de mikor hátranézek, ő – látom – a telefonba beszélve nekem is beszél, rám nevet és hunyorog. Mikor visszajön, én kezdem.

 – Van kockáztatnivalóm. Viszek én is annyi tőkét oda, mint ők. Az írói hitelemet. Nem szeretném kompromittálni magam. Nekem nem kell, amit ők adhatnak nekem. Megint elmondom, mi riaszt, mi vonz. Egész életemben legszívesebben csak verseket írnék.

 – Akkor semmi esetre se vállalja!

 Felállok. Bocsánat a zavarásért, köszönet. Telefon; int, hogy várjak. Aztán:

 – Ha függetlenségét biztosíthatná! De nem. gyámsága alá akarják megkaparintani? Az ártatlan lírikust, aki épp azért jó üzlet nekik, mert hitelesen nemes érzésű, idealista?

 – Bizonyos, hogy van valami céljuk. De a függetlenséget minden téren megígérték. elmegy, azt csinálnám, amit akarok.

 – Csak gondolja! Nehéz ravaszok ezek.

 A titkár bejön, iratokat hoz, egy cédulát, vár a telefonnál. „Ferikém, akkor eredj le, vágd el.”

 – Szóval?

 – Azt szeretném még mondani: ne essék félreértés, nem kormánylapot csinálnék. Politikaellenes lapot. A politika egyeduralmát megszüntetni az emberek lelkében. Van más dolog is az életben: Szerelem, szellem, halál! De itt se értsen félre. A politikát nem antiparlamentáris alapon nézem le. Vad demokrata vagyok, s mindaz, amit ehhez az ellenforradalmi lapok hozzáadnak. […]

 – Németellenes is, még mindig?

 – Még jobban, mint azelőtt, de tudja, miképp.

 – Ezt csinálja a is. Milyen unalmasan! (Beszéd erről, megint a lapokról, egyre ismétli, mennyire tetszik neki a gondolat, egy szellemi lapé.) Én napi olvasója lennék, az utolsó napig, mert ilyen gondolattal nemigen szerez közönséget! – Kihívják. Int, hogy maradjak, olvassak valamit. Telefonálok.

 Visszajövet fel-alá jár a szobában.

 – Félteném magát. Nem mint politikus. Mint ember. Magának vigyáznia kell magára, vagy nekem? Máshoz nem volna kedve?

 (– Követnek Mandzsúriába.) Annyira függetlennek kellene lenni, hogy – nem lehetne az egészet megszervezni? (Ehhez nem értek.) Iszonyú dzsungel az! Szörnyű terület! Ha a maga területéhez engedi őket – csak maga veszíthet. De a gondolat kitűnő. Másképp, más módon kellene megvalósítani!

 – Az megvan! A szerkesztője vagyok, ott azt csináljuk.

 – Az kevés. Napilap kellene. Nem alapítana egyet? Itt annyi mindentől meg kellene szabadulni, a régi éra emlékeitől is. Lehetséges?

 – Azt hiszem. De ismét: nem az ön politikáját szolgálnám. Engedje meg a vallomást: ezért a beszélgetésért, a múltkoriért, mindazért, amit ön két éve értem tett, őszinte szeretetet, ragaszkodásfélét érzek ön iránt, de ez nem jelenti azt…

 Hozzám lép, másodpercenként hol a karomat, hol a kezemet szorítgatja: – Nem is kívánnám, hogy az én politikámat szolgálja.

 – A rokonszenv, az emberi, független a politikától. Ellenfeleim közt van, akit igen szeretek, híveim közt, akiket ki nem állhatok. Azért jó barátok lennénk mi ketten is. Magát kímélném. De a laphoz, ahhoz politikus lennék, talán komisz is.

 – Kérem, a lap se az én személyi érzelmeimet fejezné ki ön iránt.

 – Szép idea, megőrizni a humanizmust. én is tanítványa voltam. Lelkesítő cél. Ne ejtsük el.

 – Hát mit csináljunk?

 – Nézzük meg még közelebbről a vadat. Beszéljen , rokonszenvvel viseltetik maga iránt, megbízhat benne, az ilyesfajta dolgokhoz is ért. Tegnap láttam. Mondja neki, én küldtem, s aztán ő is jöjjön el hozzám.

 – Nemcsak humanizmus volna itt, hanem munkáskérdés, parasztkérdés, az igazi kultúra, védekezés a sötétség ellen. Nemzedékem ijesztően butul és gyávul. Nyugatos szellem (kifejtem).

 – (Félbeszakít.) Kérem, értem én, értem, mit akar, a főmondat elején érzem, mit fog a mellékmondatban mondani. Kérem, olvasója vagyok, úgy beszéljen velem!

 – Úgy is írhatok?

 – Úgy! Kitüntet vele. (Negyedszer készülök el.)

 Kezet fogunk, kikísér megint. Félúton: – Kihez kell fordulnom, ha esetleg beszélnem kell önnel? (Egyszer sem hívtam kegyelmes úrnak.) – Hát ide a titkárokhoz. Hogy hívják ezeket? – Az egyik Madarassy, telefonáljon annak.

 Du. Telefonálás . Szombat fél kettőkor. Vers, cikk a . Du. .

  20. Péntek

  hívat. Összeveszés a pincérrel. Azt mondja: nincs ott (a kávéházban), kint várok egy fél órát, a megyek, a kávéházban van. Ingerültségemben azt mondom: „ez a hülye elküldött” – a pincér is hallja. Emiatt nem tudok aludni.

  21. Szombat

  hívat. Okvetlen. A kávéházban bocsánatot kérek a pincértől. Könnyezek. Ő is. úgy tudja, is tárgyal. Kérem, oldjon fel szavam alól, hogy elmondhassam a dolgot. Nem teszi. Erre őt kérem, mondja el az én megbízásomból , még látszatát is szeretném elkerülni, hogy inkollegiális vagyok bárkivel szemben. Ezt megígéri.

 Fél kettőkor . Igen előzékeny. Részletesen elmondom a lehetőséget (már nagyon unom). Ő is félt. bukóban – ismerem jól a dolgaikat. Később kiderül, hogy nem is ismeri olyan jól a dolgot. […] Fél ő is. Nehezen hiszi (sőt érti meg), hogy teljes függetlenséget ígértek. „Ha opciós levél van a kezedben, akkor lehetne.” „De hisz van.” „Elválni az .” „De hisz nincsenek is együtt.” – „Azt nem tudtam.”

 Milyen magabiztosan tudnak ezek az urak beszélni – ez nagyságuk és hatalmuk titka. igazán jóindulatú, velem közvetlen, de még így is szerepben él – a biztonság, az uralkodás lelki szerepében.

 A cél nagyon lelkesíti: Nyugati szellem! Bólogat, hogy a butaság milyen nagymérvű. „Az olvasók elmennek.” „Miért – de hisz nem vagy antiszemita!” De a zsidóbérencségtől jobban borzadok, mint ti – olyan nehéz ezt megérteni? Hogy lehet valaki nyugatos, demokrata és mégis magyar? Ingerülten magyarázom, ő csodálkozva néz.

 Történelmi feladatod van, ezt neked kell megcsinálni: Miért? Mert csak te tudod. De nem (akikkel különben én „szimpatírozok”). Más anyagi alappal. – De hisz ez köt még legkevésbé. Nincs olyan keresztény vállalkozás, amely ne ötször több korlátot emelne. Mással nem is kezdeném, mellesleg, nem szervezek, ez kész. […]

 Hivatkozom a régi beszélgetésünkre. azzal küldött, hogy ő referáljon neki.

 Meg kellene oldani ezt a dolgot. Vigyázz. Te nagyon hiszékeny vagy. (Elmondja, hogy bankárállást kínált neki.) Körül kell bástyázni téged, emberekkel is. Segítek, ha akarsz. Megköszönöm. Negyven-ötven percig voltunk együtt.

 Este , gyalog, halászcsárda.

  22. Vasárnap

  igen rossz lelkiállapotban miatt, viselkedése miatt. Nem megyek el este .

  23. Hétfő

  … […] „Beszéltem , adjak neked tanácsot. Én nem tanácsolom. De ha mégis független lehetnél, nagyon szép feladat!” „Azt mondják, az lennék.” Adjanak opciót, hogy te két éven belül megveheted a lapot, mert neked nemcsak feléjük kell függetlennek lenned, hanem az ország felé is mutatnod kell hitelesen, hogy az vagy. „Megmondhatom nekik, hogy veled beszéltem, unom már ezt a titkolózást.” Hosszan töpreng. Kérlek, nyáron megkérdezte már tanácsomat. Likvidáljon, ezt tanácsoltam. Mondd nekik, hogy beszéltél velem is, forduljon felvilágosításért hozzám, ha akar. Így nem leszek abban a látszatban, hogy az ő helyzetét ismerve másnak is beszéltem a dolgáról. „Hangsúlyozom: nem kormánylap, mondom harmadszor – nyugatos, de mégis magyar, bár szememben ez nem ellentét!” – Csinálj mással lapot! – Nem, mással szemben még több lenne a megkötöttség. Hát tárgyalj velük, még mindig visszaléphetsz, ha nem tetszik. (Még az elején: Jó, akkor máris elálltam a dologtól!)

 Ebéd a .

 Onnan telefon , már elment a . ül. rémülten közölte vele, hogy telefonált neki, hogy én átveszem már febr. 1-jén a lapot, s az „öregeket”, elsősorban őt és rögtön elbocsátom. Szörnyű. Igen szégyenlem (eszem ágában sem volt, sőt épp -re nagyon számítottam), megnyugtatom.

 Este fél tízkor a . Elmondva mindent, „nem tudok köntörfalazni”. Feltételek: 1.) Kimutatás, hány előfizetővel aktív a lap, mennyi van most. 2.) a szétválás dokumentálása (külön épületbe stb.). 3.) A lapot, ha a mai előfizetőit tartja, három évig nem szüntetik meg. 4.) Opció a megvételre, sőt három évig jogom van a mai áron átvenni a lapot. Vita: be akarok-e „pillantani” állandóan az anyagi ügyekbe? Igen. Lehet-e a tulajdonosnak a kefeolvasáskor vétójoga. Semmi esetre sem. erősködik, heveskedik – végre úgy tesz, mintha nem értette volna, s a vétó nem tiltójogot jelentene, hanem csak „konzultációt”, bepillantást. Taktikáz, tán hazudik is – ez az üzlet? Kedvem egyre kevesebb. „Ez – szerinte – már belenyúlás a tulajdonjogba stb.” „És ha antiszemita lapot csinálsz, vagy bolsit?” Unom. (Már a szétköltözést is lehetetlennek mondta.) A feltételeket mégis felírja, majd beszélünk. Véleményem az, hogy ha elfogadják, igen nagy a baj. Háromnegyed tizenkettőkor válunk el. Egész nap feleslegesen „tárgyaltam” – minek ez?

 Délben keres fel, részletesen elmondja, elmozdították a szerkesztésből, ahol ő azonnal kilépett. , , , Székely szolidáris vele.

  24. Kedd

 Du. telefonál Zs., du. vele.

  25. Szerda

  ebéd, a petchenègue. Este .

  26. Csütörtök

 , pénzt kér, iszonyú nyomor. Délben bizottság a – beszéljek bankettjén. (A bankett ürügy a parasztok összejövetelére.) Nem. De aztán mégis. Este a bankett. A parasztok. Először csúnyák, de külön-külön mégis „magyarosak?” Beszéd helyett (melyet egész délután írtam és magoltam) az asztalvégen ülő láttára hirtelen (amíg tapsolnak) – helyett róla beszélek: ünneplik, az öregnek igen jólesik. (Tudom, hogy nem szívlel: most mit gondolhat. Int, de nem megyek oda hozzá.)

  27. Péntek

  ügyben a belgákhoz. Tárgyalás ismét – a pontokat (úgy látszik) elfogadja, merőben másképp beszél.