Finnugor rokonságunk...

 Augusztus

  Én már személyesen is találkoztam egy-két rokonnal, letagadjam, hogy mindannyiszor némi meghatottság úrhodott el rajtam? Akivel legutóbb összevetett a sors, azzal magyarul beszélhettem, szórakoztató s ugyanakkor kicsit borzongató élmény volt. A rokon, hatvan év körüli kedves bácsi, könyvből tanult meg magyarul, ezelőtt negyven évvel. Elbűvölve hallgattam őt s pillantgattam vissza két-háromezer évnyi távolságba nyelvünk múltjába. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt; a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatot szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be (esetleg szoszvai vagy hondai vogulban). A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok kedve volt társalogni. Épp ezért, beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandóit, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat?

  Az egyiket , a másikat ; volt olyan, amelyért nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett hogy strand, azt mondta: „föveny”, másszor sógor helyett azt, hogy „sűv”, majd pillanatnyi szórakozottságban az igéket egy egész mondaton keresztül úgy ragozta, mint a Halotti beszéd prédikátora. „Hirtelen” helyett egyszer azt mondta: „újságtalan”.

  Az olyan fajtáknak, mint mi, nem árt néha hátratekinteni az eredetre, kivált a fajtakérdések nagy idején. Meghökkentő, milyen keveset tudunk származásunkról; nem azért, mert adat nincs elég, hanem mert nem érdeklődünk. S ráadásul ez a kérdés is – a jó ég tudja, miért – valahogy a „kényesek” közé tartozik.

  Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességének. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok iránt, akik összesen sincsenek már ötezren ott az torkolata felé, mindig olyan, lelkifurdalással erősített rokonszenvet éreztem, mint a hazai Mihály bácsik és Mari nénik iránt, akikkel, noha köztudomású a sógorság, a család cipőbe emelkedett tagjai már nem szívesen kezelnek. A „halszagú” atyafiság! Ifjúkorom leghőbb vágya az volt, hogy eljussak legalább a votjákokig. Ma is minden pillanatban útrakelnék. Mennyit olvastam róluk.

  Oly alapos, összefoglaló könyvet, mint , soha. Ez kiterjeszkedik a kérdés minden ágára, a nyelvészeti fejtegetések mellett ismerteti a nagy család származék népeinek történetét, mai helyzetét. Így természetesen kiemelkedik a szaktudomány szűkebb területéről, illetve ami benne tudomány, az is tud benne érzelmet, sőt indulatot kelteni. Mennyi tanulság, mennyi szomorú tapasztalat, mennyi intő példa az okulásra, akár politikai vonatkozásban is. A vót-ok a középkorban hadsereget vertek szét országuk védelmében, 1834-ben már csak ötezer-egyszáznegyvennyolc vótról tud a világ, 1920-ban csak egyezerről, 1926-ban hétszázötről, 1928-ban pedig ötszáz-egynéhányról. Mintha egy ormánysági falu demográfiai adatait olvasnánk. És a liv-ek, akik nevét adták, s akiket a háború alatt a hadvezetőség mindenestül kitelepített országukból. A száműzetés alatt szétszóródtak, elkallódtak, úgyhogy 1925-ben a nyelvészek (csupán azok érdeklődtek irántuk) összesen ezerkettőszázharmincnyolcat találtak meg belőlük. És a finnek története, akik elveszítve függetlenségüket, 1249 óta morzsolódtak, vergődtek hol a svéd, hol az orosz uralom alatt. És a magyarok…

  Az ember nehéz lélekzettel csukja be a hatalmas, kitűnő okfejtéssel, felkészültséggel és magyarossággal megírt könyvet. Egy percre meg tudja érteni a menetszázad hazafiainak hevületét, akik a magyart, „testvértelen ágát nemének”, a szumiroktól a zsidókig mindenkivel kapcsolatba hozták, de riadtan torpantak meg a sátorlakó cseremiszek és lappok előtt, s valami fizetett kémnek tartották, akit a németek azért küldtek reánk, hogy az ősi dicsőséget aláássa. (A finnek nem húzódoztak a barbár rokonságtól. Ők dicsőségnek azt tartották, hogy olyan szegény környezetből is fel tudtak emelkedni). A tiltakozás és harc ellenére is a század elején a finnugor tudományban a magyarság vezetett. Elsőbbségünket azóta elvesztettük, a nálunk háromszorta kisebb finn nép tudósainak munkája messze felülmúlja a mieinkét. Lassanként felül fogják múlni tán a többi kis rokonok is, akik közül egynéhány, mint tudjuk, az orosz forradalom óta bizonyos mértékű nemzeti függetlenségre tett szert, most indul meg szellemi fejlődése útján. A kedves öreg rokontól tudom, hogy az ő országában minden elemit végzett ember ismeri a magyar atyafiságot. Mi mintha szántszándékkal akarnánk mindvégig „testvértelen ág” maradni.

  Nem romantika ez az egész rokonítás? még azért is síkra kell szállnia, hogy nem az. Nem idézem könyvének erre vonatkozó, nagy tudományos alapossággal megírt részleteit. A rokonság – nyelvészetileg – kétségtelen. Ám mi hasznunk belőle? Például abból, ha elhisszük, hogy nem vagyunk árják? Többek között az, hogy még idején sarkunkra állhatunk olyan áramlattal szemben, amely csak emiatt talán másodrendű, szolgaságra termett nációnak bélyegezne bennünket. Azzal végzem, amivel kezdtem: mi nyugodtan kereshetjük s ápolhatjuk a rokonságot, mert a mi esetünkben a humanitással párosul, a gyengébb megsegítését jelenti. A vogulok nyomorultak, betegek, halálra vannak ítélve. Mikor jártam, az a gondolatom támadt, hogy az egész ötezer főnyi nemzetet kellene vezetni, egy faluban elférnének, valamelyik nagybirtok lakatlan pusztaságán. Nem az ő hibájuk, hogy annak idején tán fél órával lekéstek a honfoglalásról.