Schöpflin Aladár irodalomtörténetéről

 Július

  Az irodalomtörténetek, akár a szótárak, évtizedekre szólnak; hogy semmi hiba ne kerüljön beléjük, azt csak valami nagy kollektív munkával lehetne elérni, ha egyáltalában lehetne könyvet kollektíven írni. Tán ha minden példányhoz fehér lapot mellékelnének, ahogy a szótárakhoz szokás, azzal a kérelemmel, hogy ki-ki szíveskedjék közölni a szerzővel, milyen hiányt tapasztal a műben? Az ötlet, tudom, képtelen; bár nem lenne érdektelen olvasmány a pótkötet, melyben a címszavak elmondanák, mint vélekednek a róluk írt jellemzésről és jelentésről. Ilyesmire vállalkozom, irodalomtörténetével kapcsolatban.

  Feladatom kicsit kényes, de egyáltalában nem nehéz, nem is érdekes. Kiigazítani szeretnék egy-két dolgot, melyet mindenkinél jobban ismerek; rám vonatkozik. Érdekesnek azért nem érdekes (már a viszályszimatolók számára), mert nem megbántott hiúság vezet, hanem csak szürke igazságérzet; könnyűnek azért könnyű, mert új dolgot előállítani vagy megfogalmazni nehéz, de már meglévőt odébbállítani nem az; végül azért kényes, mert látszólagos szerénységem első pillanatra talán nyegleségnek fog látszani. Szerepemet és helyemet a könyvben ugyanis túlzottnak érzem.

  A túlértékelést még akkor is röstellném (mint holmi orgazdaságot), ha ezzel más értékén nem esnék csorba. De esik, elsősorban . A néppel való belső, mély szolidaritást, egy eddig néma társadalmi réteg megszólaltatását, mindazt, amit rólam szólva mond, először szólva kellett volna elmondania. Mindezen a téren övé az elsőség; az összehasonlító rajz bemutatása tehát épp fordítva lett volna jellemző: nem ő hasonlít rám, hanem én őrá, már csak ezért is, mert ő előbb jött a világra és az irodalomba. Nem mint költő vitázom . Kritikával magam is foglalkoztam, nyilván ennek révén sikerült szert tennem arra, hogy saját működésemet is tárgyilagosan láthassam, az alkotókra állítólag oly jellemző önhittség nélkül.

  A próza terén éppúgy másra kell hárítanom az elsőség érdemét. A Dél- bajait előttem már , és is feltárta. megállapítja ugyan (ő állapítja meg először), hogy az irodalmi népleíró mozgalmat és című könyveitől kell számítani, de szerepét e téren nem domborítja ki eléggé, hatását nem vizsgálja. Ezt azért hiányolom, mert jó egynéhány cikkben láttam már az újabb népleíró művek élén (mintegy azok megindítójaként) egyik prózai munkám címét. Holott azt is a harmadik vagy negyedik hely illetheti.

  Ifjú és túlzó demokrata koromban komolyan foglalkoztam olyan irodalmi lap tervével, melybe – a magántulajdon elleni következetes állásfoglalásképp – mindenki névtelenül dolgozott volna, a költők is. Ez jutott eszembe kitűnő könyvének olvasása közben. Micsoda ragyogó távlatokat nyitott ő, valahányszor eszmeáramlatokat kellett ábrázolnia, s nem alakokat, eredményt s nem (szörnyű szó) irodalompolitikát. Kortárs-irodalomtörténetet, hogy még egy képtelen ötlettel szolgáljak, tulajdonképpen nevek nélkül kellene írni. Akár a modern festményeken, itt is a kép egysége a fontosabb. pompás -tájakat festett, ám a szemlélő ismerős szakállakat és bibircsókokat keres, mint egy csoportképen, melyen és valóban rögtön megtalálható, a francia művészet azonban csak hosszas keresés után. Június elején írom e sorokat, könyvéről még nem olvastam bírálatot, de el tudom képzelni, mi jön. Nyugodt embernek s kritikusnak ismerem őt. Kéretlenül is hány fehér lapot kap majd vissza. Ha mérleget csinál majd belőlük, tegye ezt az enyémet is a serpenyőbe; ezt kapta azoktól, akiket megdicsért. Nehéz mesterség, tiszteletet érzek iránta.