Reformok vagy a szavak sorsa

 Február

  A szavak üres edények, minden kor azt tölti beléjük, amit akar, de aztán azt is issza ki. Micsoda részegítő-lelkesítő tartalma volt száz évvel ezelőtt ennek a szónak: reform. Micsoda dalra fakadt tőle még is! Az edénybe aztán, jóval később új ital került, akik az új ital sajtolásában, fejtésében közreműködtek, azt hihették, megborzongatja a magyarságot, letargiájából talán fel is rázza – életről, halálról esett szó. Az eredményt tudjuk. Mindezt abból az alkalomból mondjuk el, hogy egyik fővárosi lapunk a hetekben körkérdést intézett az ország szellemi és közéleti vezetőihez: Milyen reformokkal javítanák meg magyar életünket? Az edénybe tehát ismét új ital kerül, méltó arra, hogy számot adjunk róla. Ilyen szörnyű keveréket, gondolatok ilyen galimatias-át ritkán nyújtottak magyarok kezébe. Mik is hát a legsürgősebb reformok? A nemrég oly sokat hangoztatott földreformról az ötvenkét kiválóság közül csak kettő tesz említést. (A telepítésről egy sem.) Az új reformkövetelések olyan bombasztbuborékok, amilyeneket már a falusi hordók szónokai sem mernek a levegőbe ereszteni. Nagyjaink közül legértelmesebben még azok nyilatkoznak, akiknek a reform szó jelentése már eszükbe se jut, vagy ha igen, hát tiltakoznak ellene. Az általános színvonalat egyik nagy hírű politikusunk kijelentése jellemzi: „Eltiltanám a rúzst, és kötelezővé tenném a háztartást.”