Finn testvéreink

 Június 20.

 Finn testvéreinkkel nem így képzeltem el a találkozást, villamosban, a . Ezerötszáz éve lehet, hogy elváltunk, arra pontosan már egyőnk sem emlékszik, hogy hol. már nem voltunk együtt. Még jóval az Ural előtt nyújthattak kezet azzal, hogy ők itt észak felé tartanak. Mondták, hogy viszontlátásra? Bizonyára, hisz addig jól megfértünk egymással, testvéri szeretetben élhettünk. Távoli gyermekkorunkban együtt ízleltük meg a vizet, a vajat; vért is együtt onthattunk először. Ilyeneket nem egykönnyen feled az ember, ezeket a szavakat egyforma kegyelettel őrizzük. Gyakran gondoltam a testvérekre, persze kicsit regényesen és kiszínezve őket, mint akikről mesékben hall az ember. A találkozást nem színeztem ki, a részletekkel nem foglalkoztam, de most, hogy a valóságban megtörtént, úgy érzem, hogy a ló vagy legalább a nyereg nem maradhatott volna el. A és a sarkán, a járdaszigetről fölkiált egy úr a villamoskalauznak, hogy ezeket a finneket majd szállítsa le a tövében. Erre fölvonultak a finnek.

 Előbb a nők, lányai, könnyű fehér köntösben, fejükön hetyke kis kalappal. Csivitolva nyomultak a kocsi belsejébe, a tolongásban nevetve nyulkáltak a kapaszkodók után, meghúzták szerencsésen az indulást jelző csengő szíját is. A kalauz megállította a kocsit. Ők újra elindították. Nem volt senki, aki meg tudta volna magyarázni nekik ezt a szokást, egyet a milliónyiból, melyet elválásunk óta felvettünk. Végre a férfiak is felszálltak. A villamos ismét megállt, valaki megint lecsengette. A zsúfolt peronon szorongtam, a hirtelen zökkenéstől egyszerre három-négy rokon omolt karjaimba. A kalauz befurakodott a kocsiba, kivette a finom kacsókból a csengőszíjat, és tilalom gyanánt ujjával mosolyogva megfenyegette a csodálkozó nőket, mint szót nem értő pajkos kis testvérkéket.

 Ezt láttam az öles vállak közül. Figyeltem a rokonok arcát, akikkel oly hosszú elszakadtság után most olyan közelségbe kerültem, hogy orrunk majdnem érintette egymást. Széles arcú, szőke vasgyúrók voltak, valamennyi kék szemű. Ezekkel a kék szemekkel fürkészve tekintgettek ki a villamos ablakain, figyelték a várost, mely kis híja majdnem az ő hazájuk lett. A haladtunk.

 Egyszerre házigazdának éreztem magam. Próbáltam elkapni tekintetüket, és szívélyes mosolyt küldtem feléjük, ha egyik-másik szeme megakadt rajtam. Vizsgáztam a hagyományos magyar vendégszeretetből. Sajnos, hasztalan próbáltam gyorsan fölmelegíteni hajdani filológiai ismereteimet; beszédjükből nem értettem egy betűt sem.

 A sokan leszálltak.

 – Tegyétek magatokat kényelembe – akartam mondani. Ebben a pillanatban esett meg a szégyen.

 Menet közben a lépcsőre felugrott két alak, olyan munkáskülsejű, ahogy finoman mondani illik. Dehogy is munkáskülsejű! Abból a fajtából, melynek előkelő disztinkcióval nem fiatalemberei vannak, hanem suhancai, nem gyermekei, hanem kölykei, nem férfiai, hanem munkáskülsejű alakjai. Szóval felugrott két suhanc vagy kamaszkülsejű fiatalember, az egyik még a cipőt is nélkülözte. A finnek élénk figyelmet fordítottak rájuk. A testvéreket keresték ők is?

 Elszégyelltem magamat, szégyelltem a szegénységünket. Bíz ide jutottunk, testvérek, lássátok. Igaz, ragyog a kivilágított , dehát…

 Ebben a pillanatban megjelent a kalauz. A két testvér ott a lépcsőn letekintett az alattuk rohanó úttestre, oly éles, egy pillanat alatt mindent átfutó szemvetéssel, akár egy ázsiai lovas a sztyeppen, aztán fürgén levetették magukat a villamosról. Oly fürgén, mintha nyeregből szökkentek volna. A finnek csodálkozva bámultak utánuk. Az egyik még az ajtón is kihajolt, hogy megnézze, mi történt velük. Nem történt semmi. Szépen befordultak egy mellékutcába.

 A testvérek aztán a kalauzra csodálkoztak, aztán reám. Ha nyelvünk – minden hasonlósága ellenére is – nem különbözik annyira egymástól, nyilván kérdeznek is valamit. Így csak pillantásukat érthettem. Mi történt veletek? – kérdezte ez a tekintet. – Hová jutottatok?