Gömbös Gyulát egyetlenegyszer...

 1935. április 12.

  egyetlenegyszer láttam életemben, de akkor mindjárt beszélhettem is vele. Nem egymásnak volt személy szerint mondandónk, hanem egy nyolc, illetve kilenc tagú társaságban voltunk egymás színe előtt, körülbelül három és fél óra hosszat.

 Ez volt az a nevezetes találkozás és az akkori fiatal magyar írók egyik csoportja között, amelyről később magam is annyit olvastam és hallottam. A később népieknek vagy népieseknek nevezett írók itt „kínálkoztak fel a hatalomnak”, itt „lesték a morzsát a kormány asztaláról”, azaz itt adták el a népüket, élükön , illetve , mert hisz a találkozó legsúlyosabb személyisége és szóvivője kétségtelenül volt.

 Vannak az ember életében percek és órák, melyek már-már sorsfordító jelentőségére mi magunk is csak akkor eszmélünk rá, amikor jóformán elfeledtük őket, amelyek fontossága csak esztendők múlva kezd nőni. Vannak, amelyek rendkívüliségéről csak mások szava után van tudomásunk. Még akkor is, ha egy szemernyi emlékünk nem volna róla, ilyen pillanat birtokába jutnánk, ha valaki azzal vádolna bennünket, hogy ezelőtt hét évvel itt és itt, pontosan ekkor és ekkor valakit leütöttünk az utcán. Már csak az ellenbizonyíték és a tisztázás miatt is fel kellene idéznünk azt a pillanatot. De hogyan?

 Ez a találkozás nem teljesen ilyen. A találkozást, ha nem is fontosnak, de érdekesnek éreztem, készültem is rá: eleven miniszterelnököt – akinek, azt hittem akkor, egy nép sorsa van a kezében – addig még az utcán sem láttam, gyűlésen sem. Sajnos, emlékezetem nem őrizte meg úgy a kíváncsiság kielégítését, mint magát a kíváncsiságot. Az elme az élménnyel egyszer betelve, egy sorba dobta azt is a többi ezer és ezer élménnyel. Így esett, hogy a kíváncsiság megint szomjúsággal jelentkezik: hogyan is folyt le az az esemény, amelynek részese voltam, de amelynek fontosságát – sőt mozzanatait – tulajdonképpen hallomásból tudom?

 Megcáfolhatatlan határozottsággal csak egy-egy jelenetre, egy-egy mondatra, néhány párbeszéd-villanatra emlékszem. Sokáig abban a hitben éltem – agyam tán azért is hagyta elfolyni ezt az anyagot –, hogy készítettem feljegyzést. Hosszú turkálás után végre ráakadtam egy papírszeletre. Ez volt rajta: „Sötétkékbe öltözött, frissen vasaltba – a tiszteletünkre? Szorongott tőlünk annyira, mint mi tőle. . Nem művelt, de a feje jól vált. Esze nem széles körű, hanem gyors. élvezi és nem , nem . csak azt tudja: pacifista! Vezércikkvélemény, ettől kerek és határozott. Ostobaság azt hinni, hogy minden zsarnok szinte szakmából sanyargatja a népet; a legtöbb állandó halleluját és éljenzést kíván, de szívből jövőt. Nőiesek. A széken ülve is azt akarja mutatni (a derekával), milyen keményen megüli a lovat. sápadtsága és némasága. , mintha egyik regényének hőse lenne, a könyörtelen közönyével úgy tudja rontani az ünnepi légkört, épp így teremtve rögtön külön levegőt.” Ugyanannak a papírnak a hátlapján: „Minden hatalmi mániás idealista; épp csak rögeszmébe szerelmes. Ha valakinek a fejében a fogalmak elködösödnek, az is idealista?” Aztán hosszabb fejtegetés arról, hogy a költő miért nem lehet idealista, hanem mindig csak szigorúan tárgyilagos – de nyilván már nem kapcsolatban.

 Nekem ez a papírlap az a prousti sütemény és tea, amelynek meg kellene indítani az emlékeket. Az emlékek azonban még mindig nehezen mozdulnak, meg kell erőltetni a fejem. Magam is érdeklődve várom, hogyan is folyt le valójában az a találkozás, amelyet később már vádak ütöttek irodalmunk holmi útelágazásává; a népiesek csoportja itt kanyarodott el a szabadságeszményektől. Vádra nem venném kezembe a tollat. Aki ilyenkor ír, akaratlanul is védekezik, azaz máris hamis látszatba esik, a mosakodáséba. Azaz – újabb látszat – elismer mégis valami szennyet az olvasó előtt, aki ekkorra már nehezen tud különbséget tenni a gyanú foltja és a bűn foltja közt. Most épp hallgat a vád. Ezt a csöndet használom fel, hogy tárgyilagosan felidézzem azt a napot, hogy legalább magamnak megnézzem, a két folt közül melyik az igaz, mielőtt én is összetéveszteném őket. Hisz – mint általában a költők – abból élek, hogy szüntelenül vádolom magam.

 A találkozás nem vacsorán történt, nem is , hanem , uzsonnaidőben, 1935 februárjában, ha jól emlékszem. A lakás, az azóta légbe röppent, ott a legmagasabb pontján, máris előttem van. Az egyik sarokban egy kis pincsi nagyságú mozsár állt, körülbelül a puskapor feltalálása idejéből. A könyvespolcok előtt egy lábon álló, hatalmas távcső, amellyel jól lehetett felismerni a baktató jó barátokat. A váratlan gazdagságba csöppent fiatal házigazda gyerekkora álmainak várkastélyát építtette meg valami film díszleteivel. A ház a látványosságra méretezett hatalmas termekkel lakhatatlannak sikerült, de nekem tetszett, nekem is a gyerekkor álmait idézte fel.

 – De hisz ez egy kislány! – gondoltam, amikor a törékeny, vékony bemutattak. Didergett a templommagas falak alján.

 De már jött is , valóban borotvaélesre vasalt sötétkékben. Az államférfinak azzal a kötelező ruganyos könnyedségével lépett be, amelytől menten hivatalos kihallgatáson érzi magát az ember. Mindnyájan felálltunk. Azt hiszem, a találkozás sorsa már itt eldőlt. Megéreztük, hogy készült ránk; tudatosan írókhoz való magatartást öltött magára, már közvetlen kéznyújtásai is mutatták. Mi is felkészültünk rá.

 Össze voltunk beszélve, majdnemhogy főpróbát is tartottunk.

 Világosan csak arra emlékszem, mit vállaltam én szerepül. Költő pályafutásom első öt-hat éve alatt legfeljebb az irodalmi körökben szereztem valami hírnevet. Nevemet egy véletlen folytán kapta föl némileg a hír. A találkozó előtt körülbelül két évvel hosszabb útijegyzetet közöltem a -ban a magyar falvak vészes elnéptelenedéséről s a németség éppoly vészes előretöréséről, nemcsak a földfoglalás és lélekszám-szaporodás dolgában, hanem a nemzeti, a „faji” fölény tekintetében is. A beszámoló országosat csattant, sőt áthangzott a határokon is. Ankét és pergőtűz indult meg, politikusok, statisztikusok, közírók és költők avatkoztak a vitába, még maga is szót emelt. Feddéseim közt volt egy, amely a fővárost, az angolkóros csecsemő ez óriás fejét vágta: fogalma sincs, mi történik a magyarsággal, nem is igen érdekli. Az ütés tán meggondolatlan volt, de vaktában is igaz: jogosságát semmi sem bizonyította jobban, mint hogy a budapesti polgári sajtó az egész kérdésszövevényből csak ezt a látszólag -ellenes érvet fogta ki, ez ellen kelt harcba. A baráti visszaemlékezéseknek és méltatásoknak nem e beszámolóban van helye. Kormányon akkor volt – a kormánysajtóban először egyik eddig meghitt barátom, fogott tollat az „amateur statisztikus”, a „felelőtlen lírai költő” ellen, „Nincs veszélyben a !” című vezércikkében. Az a fájdalmas szétkülönülés, amely később az eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét, ekkor kezdődött. A dolog akkor fordult komolyabbra, amikor a Institut für Deutschtum in Ausland is felemelte fegyvereit. A magyar fajvédelem, amely eddig erősen német színezetű volt – már csak a fajvédők jelentékeny részének német eredete miatt is – hirtelen zsákutcában találta magát. A magyar eredetűek egy része hirtelen a németektől is félteni kezdte a magyart.

 Nekem ezt a helyzetet kellett ismertetnem. Nem a már-már kibogozhatatlan szövevényt persze, hanem csak az alapot, amiről én eredetileg írtam: a magyarság dermesztő pusztulását, testi és lelki elsatnyulását. Ezt – szerint – maga kérte.

 – Milyen ember ez a ? – kérdeztem még jövet, az előszobában.

  széttette a tenyerét, nevetett: – Fogalmam sincs. Ha kibököd a fő gondolataidat, meglehet, nyomban elfogat, mint kommunistát. De meglehet, azt mondja, igazad van.

 Nem voltam kommunista, illetve nem is vizsgáltam, az vagyok-e. Csak a hírem volt az. Alig fél éve jelent meg egy másik, ugyancsak elég nagy port vert útijegyzetem, az szóló könyvem.

 Most ott ült . Valóban úgy, mintha nyeregben ülne, a szó képletes értelme szerint is. Kihúzott derékkal, könnyedén, mint aki megszokta a vágtát.

 A körbe állított karosszékek közt kerek, nagy asztal, de olyan alacsony, hogy egymásra vetett lábunk majdnem föléje ért. Rajta pálinka, bor, sütemény.

 – Parancsolj, kérlek.

 – Nem iszom. De ti csak – ahogy szokás.

 – Legalább ebből.

 – Nekem most a doktorom a szakácsom. De ti csak ne zavartassátok magatokat.

 És még ő tolta valamennyiőnk elé a poharat.

 Ezzel sokat nyert. Ilyen hát ez a kemény kéz? ahogy a jobboldali lapok akkor jellemezték? „Helyettem is”, mondta, s öklét, ivást utánozva szája elé lendítette. A feszesség olvadni kezdett, közel volt, hogy teljesen feloldódjék.

 A jó regényíró rossz színdarabírónak mondták. A legfinomabb lelki hangulat felé fejlődő jeleneteket is hirtelen elvaskosította; „ráengedte az istállószagot”. A színpad levegőjéhez túlságosan bárdolatlannak tartották. A legszebb „szituációit” csapta agyon ezzel. Ezt mondták rá; most láttam meg, miért.

 Nem vette fel a poharát, egy süteményt dugott a szájába, s mialatt rágcsálta, kihúzott valami noteszt vagy papírcsomót, keresgélni kezdett benne. Maga elé emelte, mintha máris olvasná, de előbb kényelmesen befejezte a rágást. A figyelmet ez akaratlanul is ráterelte. Mindenki azt várta, mikor készül el az evéssel.

 Ilyesmit olvasott fel: Hétfő reggel, szeptember negyedikén reggel krumplileves, délben semmi, este krumplileves. Kedden reggel krumplileves, délben krumplileves, este semmi. Szerdán reggel semmi, délben bableves, este semmi. Csütörtökön reggel krumplileves, délben krumplileves, este krumplileves. Pénteken reggel semmi, délben bableves, este bableves. Szombaton cibere, egyszer. Vasárnap reggel kenyér, délben krumplileves, este krumplileves.

  fölvonta szemöldökét.

 – Egy napszámos heti étlapja – mondta közömbös hangon . És folytatta: – Hétfőn, szeptember tizenegyedikén reggel krumplileves…

 S felolvasta annak a hétnek étlapját is. Aztán kényelmesen összehajtotta a papírlapot vagy jegyzetfüzetet, lassan zsebre tette, s most már ingerlő lassúsággal emelte szemét. nem volt parasztszármazék, de megvolt benne – épp a kényes helyzetekben – a keleti parasztok idegőrlő nyugalma. Ez a közömbösnek látszó, hideg tekintet ezt mondta, de majdnem arcátlanul: hát ehhez mit szólsz?

 Eleven szava, újabb szünet után s éppoly nyugalommal ezt mondta: – Így élnek a magyarok.

  megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött. Nem volt nehéz beleérezni, hogy miért.

 Meglehet, hogy ennek az első pillanatnak a benyomása csak a továbbiak során lett határozott. De sejteni már akkor is csalhatatlanul lehetett, hogy ez az ember olyanformán sértődött meg, mint a hiú családapa, ha hozzátartozói – akikért feláldozza magát – tudtára adják, hogy nem boldogok. Mozdított egyet nemcsak a homlokráncain, hanem a vállán, derekán is. Nem is akarta titkolni kelletlenségét. – akár a darabjainak közönségét – őt is kihozta a sodrából. Látszott, hogy fatális ösztönével most is a legfájóbb pontra hágott. Egyszeriben felborította az induló jó hangulatot. meglehetett volna az a válasza, hogy mindezért a nyomorért nem ő felel, hisz még alig néhány hónapja van uralmon. Annyira körültömjénezték, hogy hiúsága volt akkora, hogy elvárta, hogy az ország már attól a puszta ténytől boldognak és szerencsésnek tartsa magát, hogy őt tisztelheti a fejének? Támadásba ment át, elég indulatosba, és rögtön személyeskedőbe.

 Nem emlékszem minden mondatára, csak a mondatok összefoglalójára, a csattanóra:

 – Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól.

  most is bólogatott egy ideig, mintha gondolkozott volna. Ezen gondolkozott:

 – Mi az a hideg tér? – emelte föl lassan a fejét.

 – Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!

 Ez rossz húzás volt. A politika ment neki az irodalomnak. Esztendők múlva egyszer , aki pedig nem szerette az érzelmeit kimutatni, maga mondta: úgy szaladtatok körém, mint a fiakakasok. Becsületbeli ügy volt, hogy megvédjük. (A levegőben volt még meghurcoltatása egyik bátor kijelentése miatt –, hogy az utódállamokban jobb dolga van a magyar parasztnak, mint itthon.) Nem tudom már, ki mit mondott a védelmére felsistergő szavakból. „A legkülönb magyar köztünk.” „Örülne, ha jobbat mondhatna.” Ilyenek hangzottak.

 A saját szavamra pontosan emlékszem, ez hangzott el utoljára.

 – Mindnyájan belőle élünk.

  nem értette.

 – Hogyan belőle? – nézett .

 Azt hitte, fizet bennünket.

 Valaki jelentőségét, sorsát is hasonlította. visszakozott. , . Elmondta róla a lemez szövegét.

 – Kár, hogy azt a nagy zsenit nem azok vették körül, akikhez való volt.

 Most már kezdtünk fölényben lenni, a mi utcánkban voltunk.

  befűzött egy megjegyzést. Az új magyar irodalmat sokan még mindig csak a humor fénytörésén át ismerik, persziflázsaiból.

 Nem tudom, mennyi volt ebben a békítő humor vagy a rejtett döfés.

 Tudott dolog volt, hogy egy este fél kávéházait végigtelefonáltatta után, társalogni akart vele azonnal. Társalgott is egy fél éjszakát.

  mosolygott egy egyetértőt; újra nyeregben érezte magát, az irodalom szántásai fölött is.

 Folytatódott a szerepmondás. A kandalló előtt álló asztalnál széles félkörben, ha jól emlékszem, még a következők ültek: , , , és . Nem tudom pontosan sem a sorrendet felidézni, sem hogy ki mit mondott. Erre különben sem vállalkoznék, nem akarok más szájába egy hamis hangsúlyt sem adni. Fejemet csak arra késztetem, amit én mondtam.

 De egy jelenet mégis elém szökken. Valamelyikünk valamiről szólva hivatkozott.

  ekkor már előttünk állt, fél lábát a kandalló lépcsejére, egyik könyökét a kandalló párkányára támasztva.

 – Melyik közületek a ? Te?

 Németh csak bólintotta az igent.

 – nagy olvasód. Te vagy a darling-ja.

 Azt hiszem, ekkor tűnt fel nekem nagy sápadtsága. Volt neki egy jellegzetes homlokráncolása. Indulatában vagy töprengésében a ráncok nem vízszintesen gyűltek a homlokára, hanem merőlegesen, a két szemöldök irányából: mintha két hadsereg szaladna összeütközésre. Szája is megrándult? Az az emlékem, mintha düh vagy gyűlölet sápasztotta volna el.

 Abban a „darling”-ban nemcsak a nyegle divatszó volt a sértő. úgy volt „darling”, hogy az irodalomtisztelő – a költő fiának – sikerült rávennie, szervezze meg a irodalmi részét. ezt csak kísérletül fogadta el, fizetést sem vett fel, illetve tiszteletdíját teljes egészében a kiadására adta. Sejtelme bevált: néhány hónap múlva kiderült, hogy a tinglitangli irodalmi irányán még az elnök támogatásával sem lehet változtatni; faképnél hagyta a vállalkozást és a vállalatot, haraggal és – mint írta – szégyenkezve a beugratás miatt.

 Nem válaszolt kérdésére. Az folytatta:

 – Orvos vagy?

 – Igen – mondta , röviden és rekedten. Holott azelőtt mindig hozzá szokta tenni, hogy nem gyakorló, hanem csak iskolaorvos.

 Nem érzem tévedésnek, hogy azontúl jelenlétében egy szót sem szólt.

 De az most világosan szökken elém, hogy az erdélyi magyar párt ártalmas reakciós voltáról beszélt. Azzal együtt merül fel a fejemben, hogy mi volt hozzám első szava, amikor – talán közvetlenül után, talán később – rám került a beszéd sora.

 – Te erdélyi vagy? – kérdezte.

 Ebből rögtön láttam, hogy semmi lényegeset nem tud az én mondandómról, a egyke- és németkérdésről. Mert ha erdélyi volnék, hogy beszéltem volna a ? S ha ő csak egy kicsit is átfutotta volna azokat az írásokat, hogy ne tűnt volna fel neki, hogy én is abból a megyéből vagyok, ahonnan ő, ? Az meg aztán igazán nem kerülte volna el a figyelmét, hogy én épp a magyar , az enyémet jó egypárszor szembeállítottam a német településű , ahova az ő szülőfaluja, is tartozik. Más oldalról ismert.

 – Jól megjárattátok azzal a szegény – mondta, s a nekem szánt mosolyt is átlebbentette.

 Most értettem meg, hogy neki itt az erdélyi az erdélyiek ravaszságát jelentette, egy félreértés-sorozatra célzott vele. Holott abban nekem semmi részem sem volt. Ez a dolog a korra is elég jellemző, megéri tán, hogy részleteket mondjak róla.

  kezdetben nem volt szándékom könyvet írni; a kérdés megoldását – hogy elfogulatlanul írjak – lehetetlennek éreztem az akkori . Indulásom előtt csak néhány hangulatkép megírását ígértem meg , annak az előlegnek a fejében, amely nélkül útnak sem tudtam volna indulni. Ott künn csak ezekre gondolva gyűjtöttem jegyzeteket. Visszatérve azonban beláttam, hogy hangulatképekkel nem lehet ilyen komoly mondandóhoz nyúlni. az első szavam az volt, mentsen fel ígéretem alól, az előleget inkább részletenként készpénzben adom vissza. Hallani sem akart róla. Kezdd csak írni a cikkeket úgy, mintha írnál, majd én elintézem.

 Ezek voltak az első tárgyilagos beszámolók itthon. Az olvasók tán emlékeznek hatásukra. Olyasféle volt, mint az orosz kiállítási pavilonoké, amelyek előtt tízezerszámra gyűlt a közönség. Az Estkonszern kimúlással küzdő késő délutáni lapja, a , amelyet a vállalat életmentő kísérletre adott át és , példányszámát az első három cikk után huszonötezerrel növelte. A helyzetismerők csodálkozva néztek a miniszterelnökségi sajtófőnökség felé: engedi ezt? Engedte még a harmadik-negyedik cikket is. ekkor hívatott magához. Nem ismertem. Udvarias volt, de – a munkával agyonhalmozott emberek módjára – határozott és szűkszavú.

 – azt mondta, az első cikkeid azért lesznek elnézőek, hogy azután annál több hitele legyen majd a kifogásnak. Én érdeklődve olvasom. De jönnek a tiltakozások. Itt az ideje, hogy a lap is tudja a dolgát.

 Azt hitte, újságíró vagyok.

 Elmondtam , amikor a következő cikket átadtam. Ez a magyarok élő nyelvrokonairól szólt.

 – Na ez pompás lesz nekik. Ettől elhallgatnak.

 Arra az időre elhallgattak, de ahogy visszakanyarodtam a szovjet élet ismertetésére, ismét hívatott. A tiltakozások tovább áradnak, a rendőrség politikai osztálya is itt van. Ha nem jön a megígért kritika, kénytelen lesz megtiltani a további közlést.

 – Majd én elintézem – mondta .

 De a következő cikk után újra hívattak a .

 Most már a polgári lapokból is szálltak felém nyilak. annak az embernek az ingerültségével nézett rám, akit épp orránál fogva vezetnek. Ez bántott engem, mert hisz én semmi ígéretet nem tettem neki. Azonkívül írtam én azokba a cikkekbe bírálatot is. Ezt meg is mondtam neki. Nem értettük meg egymást. Írói hitelemre hivatkoztam; én nem írhatok le parancsra semmiféle megrovó kritikát – hogy olvasnák az emberek irodalmi bírálataimat, a verseimet?

 – Téged kommunista izgatásért csaptak ki a pesti egyetemről?

 S szó nélkül elém tett valami rendőrségi összefoglalót, valami torz curriculum vitae-t, majd tizenhat éves koromtól kezdve. Olyan dolgok is voltak benne, amire már én sem emlékeztem.

 – Én puszta szerv vagyok – mondta –, nekem is igen kellemetlen. Pöröd is folyik. Te fogalmaztad a kiáltványt és kivégzése ellen?

  együtt fogalmaztuk, helyesebben beszéltük meg; fogalmazványát vettük alapul, nekem abban csak néhány mondatom volt; de hallgattam. A jelenet nekem is kellemetlen volt. Mintha valóban „lelepleztek” volna valamiben.

 De a dologba most már más érdek is beleszólt. A szerkesztőségben kéretett magához. A cikkek hatását ő üzleti szempontból mérte. Okvetlen folytassam őket az előleg letörlődése után is. Fizet darabonként akár harminc pengőt is. Nem mutattam hajlandóságot.

 – Akár ötvenet is.

 Ez az új elem kedvem szegte; de felvillanyozta:

 – Csak írj tovább, úgy ahogy akarsz. Majd ők is segítenek.

 De a következő nap megint a miniszterelnökségen kellett lennem. Közben hozzám is áradtak a „tiltakozások”, naponta tíz-tizenöt fenyegető levél, már testületektől, pártoktól is. A nemzeti szocialisták lapjai felállították a nehéztüzérséget. S éjjel kellett dolgoznom, mert napközben egy biztosító társaság kishivatalnoka voltam. Az való járásban már az indulás is végtelenül kellemetlen volt: esetenként el kellett kéredzkednem, de nem akartam megmondani, hova. Így az elmulasztott hivatali munkát is pótolnom kellett. Azt sem tudtam, hol áll fejem. S támogatás – a csepeli ifjúmunkások egy megható kis küldöttségén kívül – semmi. Illetve egy, de az is csak nehezítette a helyzetem.

 Azt hiszem, , vagy keresett fel, de lehet, hogy mind a kettő.

 – Okvetlen folytatnod kell. Csak így, csak még keményebben!

 – De én ezt a hazug helyzetet nem bírom tovább.

 Meg sem értették a lelkifurdalásom. Ezekkel szemben erkölcsi aggály? Húzd, ameddig lehet.

 Szerencsére volt még egy rokonszerű, magyar, sőt hazafias nyilallású mondandóm, amiről amúgy is meg kellett emlékeznem. A moszkvai forradalmi múzeumban negyvennyolcas honvédzászlókat láttam. Itt tudtam meg, hogy a leningrádi hadtörténelmi intézetben egész sereget őriznek belőlük. Mikor felvetődött, hogy haza kellene hozni őket, rögtön felvetődött az is, milyen körülmények között s minek ellenében. A s között még nem volt diplomáciai viszony. Ott künn szinte megbíztak, említsem meg a zászlókat.

 A következő cikk a zászlókról szólt. A nemzeti szocialista szócsövek erre harsantak meg csak igazán, élükön a -val. Nem értettem. egy évtized óta egy alkalmat nem mulaszt el, hogy felém ne vágjon valamit, ha elébe tűnök. Hadd mosolyodjam rá viszonzásul egyszer már én is. A -t azért sem értettem, mert értesülésem szerint akkor már kilépőben volt a szerkesztéséből, talán már ki is lépett. Mindenesetre én mehettem megint a miniszterelnökségre. Már nem is kéretett. Neki el kellett utaznia. Az ügy szigorú kezeket kívánt. De ezzel a szigorú kézzel én már nem éreztem megkötöttségben magam. Nyugodtan hivatkozhattam arra, hogy amit megengedett, annyit más is megengedhet. A cikkek közlésével egy időben készült már a könyv is. aggódva nézett a cenzúra elébe – most fogják megmutatni, mivel kezdték volna a dolgot.

 Nos az történt, amit legkevésbé vártunk. A rengeteg hercehurca és nehézség tette könnyűvé a legnagyobb akadály átlépését. felvitte a cenzúrára a kiszedett könyvet s vele az újságoldalakat, a megjelent cikkeket.

 – Ezt egyszer már engedélyezték. Elolvasni is fölösleges.

 A cenzor belenézett a két szövegbe, s ráütötte, hogy kinyomatható.

 Mire a könyvet elkobozhatták volna, már csak hírét növelik vele. Példány alig volt belőle.

 Mindez friss dolog volt, alig fél éves. Erre célzott ; ezt tudta rólam. Tekintetén azt éreztem, hogy valami roppant agyafúrt riporternek néz.

 – Olvastam, amit a írtál. Magunk közt most megmondhatod, a színigazat írtad legalább?

 – Nem.

 Volt színészi képessége. Feje hátravetésével megjátszotta – túlzottan – a meghökkenést.

 Megmondtam, milyen nehéz feladat volt; már nem is művészi, hanem bűvészi. Amennyit elhallgattattak velem még így is a dicsérendőből, ugyanannyit hallgattam el önszántamból a kifogásolandókból. Így kellett mérnem a dolgot, hogy a végleges benyomás azért mégis a valóságnak feleljen meg. S amúgy is: ellenséges körben tárgyilagosan beszélni! Úgy éreztem magam, mint hogy ha sötétben kellett volna végigsétálnom egy törékeny vagy még inkább: robbanó jelzésű csomaggal.

 – Átvitted! Gróf X… (épp ma nem akarom megismételni nevét) kétszer is megállított a folyosón, meddig hagylak még szabadlábon.

 És nevetett hozzá a tréfaértő hatalmasság – megint csak túlzott – vidámságával.

 Ilyen légkörben kellett belekezdenem mondandómba.

 Emlékszem most már arra is, megállapodásunk szerint kellett ebben támogatnia. Én adom elő általánosságban a veszedelmet, ő – a kérdés egyik legalaposabb tanulmányozója, s maga is – majd az adatokat szolgáltatja. Irattáskája ott is volt a térdén, tele statisztikai ívvel, térképpel, Isberték munkáival.

 Mondandóm súlyos volt; épp ezért volt könnyű előadnom. A korszak politikai jelszava a magyar fajvédelem volt. A magyarság pedig épp most pusztul, az egyke következtében.

  látható unalommal hallgatta; annak az embernek a türelmetlenségével, akinek megvan a véleménye, s csak az alkalmat várja, hogy kimondhassa. Homlokát ráncolta, de szeme körül mosoly bujkált. Végre elérkezett a pillanat, hogy udvariatlanság nélkül félbeszakíthasson.

 – Egy század huszár minden faluba, s rögtön vége az egykének!

 Nem kapta meg azt a hatást, amelyet ezzel a mondattal nyilván másutt már többször is elért. Egyedül ő fakadt hahotára, elég rövidre, a részvétlenség miatt. Ebben a kérdésben mi akkor valamennyien többé-kevésbé szakértők voltunk.