Az európai nemzethez

 Január 14.

 , aki

Az írástudók árulása

Az írástudók árulása [Entitástár]

című könyvével lépett , , mellé azoknak a francia íróknak nem kisszámú sorába, akiknek a francia határokon túl nagyobb tekintélyük s főleg visszhangjuk van, mint a határokon belül, új könyvet írt, olyat, melyre már maga is több visszhangot vár a határokon túlról, mint innen. A könyv tulajdonképpen egyetlen nagy beszéd,

Discours à la Nation Européenne

Az írástudók árulása [Entitástár]

, ahogy a címe is mondja. A beszéd célja, az oldalanként ismétlődő kifejezés szerint: faire l', megteremteni . Lerombolni a nacionalizmus politikai és szellemi határait s egyesíteni (egyelőre csak ) valamennyi nemzetét egyetlen nagy közösségben, mely a humanista filozófusok alapelveire fog támaszkodni, melyekből ő maga, is kiindult. Ragyogó világossággal és logikával megírt álmában ennek időszerűségét és sürgősségét hirdeti. Soha jobbkor.

 Ezzel persze ő is tisztában van, nem áltatja magát, tudja, hogy népei soha jobban nem szakadtak és nem idegenedtek el egymástól, mint épp napjainkban. De ami a politikusnak és szociológusnak akadály, a filozófusnak épp az kiindulási pont, point de repère, sőt ösztönzés. „A béke nem a háború hiánya, hanem a lélek erejéből születő erény” – ezzel a vallásos mondatával kezdi s választja el büszkén magát azoktól – akiknek úgyis hiába beszélne. Ő szellemiségének beszél, azoknak a szellemeknek, akik a gondolat erejével felül tudnak emelkedni nemzeti határaikon. Ne értsük őt félre. Nem azt mondja, hogy ezek a szellemek már fölül is emelkedtek; a baj magja, hogy egyáltalában nem emelkedtek felül (ez volt ellenük a vád az

Írástudók árulásában

Az írástudók árulása [Entitástár]

is).

 De képesek arra, hogy emelkedjenek, s ki-ki magával vigye nemzetét. Ők az Európai Nemzet, akiknek dicső eleik voltak, s akikre most a jövőcsinálás nagy és sürgős feladata vár. Az ősökről merész geneológiát rajzol.

 Az Európai Nemzet ősei nem a nemzetek, mert azok azzal, hogy egymás ellenségei voltak, eklatánsul ellenségei voltak a nagy egységnek is; a történelemnek azokat a nagy kísérletezőit vállalja az Európai Nemzet előfutáraiként, akik már akkor egyesíteni akarták , mikor az, minél jobban kényszerítették, annál kevésbé akart egyesülni. , aki sokban hegeliánus, tudja, hogy akkor még nem egyesülhetett, át kellett előbb mennie a tökéletes szétszakadás keserű leckéjén. Mégis ezeknek a nagy kísérletezőknek vállalkozását, szívósságát és rögeszméjét állítja példaképül a mai írástudók elé, akiknek legtöbbet kellett okosodniok a keserű leckékből.

 Kik akarták ? Kétségtelenül akart már , azt akart is, is, az is azt akart. Mért nem lett mégsem ? Talán mert a vállalkozók maguk sem tudták, mit akarnak. Nyelvünk finom árnyalatával nem akartak, hanem akarták. Akik az ókorban az egységesítéssel foglalkoztak, azok azt nem kedvéért akarták, hanem csak a magukéért; hódítók voltak; nyilván zsarnokok voltak és nem européerek. A nemzetek tőlük akartak szabadulni, mikor egymástól elszakadtak.

  azonban mégis inkább értük lelkesedik, mint azokért, akik láncaikkal együtt a gyönyörű keretet is összetörték. Zsarnok volt is (akiről nem emlékszik meg), az volt is, akinek bizonyára szintén voltak tervei , az átmeneti leégetés utánra. De nem valószínű, hogy az ő , a leggyönyörűbb egységben is – lett volna.

 De csak a békét látja, s annak is csak fogalmát. Bizonyos, hogy sem , sem alatt, akik háromnegyed részét birtokolták, a kis népek nem ránthattak oly könnyen kardot egymás ellen, mint például óta, „akiben éledt újra”. De vajon nem éledt volna újra?

  tehát majdnem olyan elfogultan nézi a történelmet, akár a nacionalista történetírók; különbséget köztük csak azon az alapon tehetünk, hogy melyikük álláspontja emelkedettebb. vindikálja ezt az elsőbbséget: az igazságot fölébe helyezi a nemzetnek. Ennél merészebbet írástudó valóban nem tehet.

 Ez az igazság persze csak az abszolút igazság lehet, melyben vallásosan hisz. A pontosabb meghatározás helyett rögtön át is tér arra, hogyan kell ezt az igazságot szolgálni, bizonyára abban reménykedve, hogy a gyakorlat minden teóriánál ékesebben fogja megmutatni: milyen az az igazság. Az igazságtalanságokra mutat rá, melyeknek a mai igazán nincs híjával.

 Könyve ettől kezdve már inkább használati utasítás: hogyan lehetünk apostolok és – mártírok? Igen könnyen.

 Először is a nagy kísérletének felidézésével. Annak a hatalmas egységnek visszavágyásával, amely után sose szűnt meg a sóvárgás, s melynek igazi halotti levele csak 1806. augusztus 6-án kelt, mikor lemondott római császári címéről. Erre a hajdani egységre függesszük tekintetünket, s ne büszkeséggel, de gyásszal emlékezzünk minden napról és eseményről, mely ezt az egynyelvű, egyjogú birodalmat darabonként azzá tördelte, ami napjainkban. „Minden nemzet irodalomtörténetében van egy fejezet, mely ezt a címet hordja: A nemzeti irodalom fölvirágzása, melyben a könyvíró bámulatra és csodálatra buzdítja a tanulót” – fájlalja , ahelyett hogy a veszteségen siránkozna, mellyel ez a felvirágzás járt. , persze, nem a költészetre, csak a gondolatra gondol, mely valóban arra a sorsra jutott, hogy ettől kezdve a népek, mivel „gondolataikat nemzeti nyelvükön fejezték ki, azt hitték, hogy magának a gondolatnak is van nemzetisége”. Az irodalom elválaszthatatlan a nemzeti nyelvtől? kétségbe vonja, hogy az irodalom igazi értékei (egy -tragédia szerkezeti tökéletessége, egy -versben rejlő igazság) jellegzetesen nemzeti értékek. De ha így volna is! csak az értelemre lehet felépíteni s nem az érzelmekre.

 „ inkább tudományos lesz, mint irodalmi, inkább intellektuális, mint érzelmi, inkább filozófiai, mint festői.” vagy komoly lesz, vagy nem lesz. „Választanunk kell: megteremtjük-e , vagy örökké gyermekek maradunk.”

 De nem csak itt kell választani. Meg kell tagadni az egész 19. századot, a nemzeti és fajtudat álhumanizmusának földicsőítését. amellett érvelt, hogy a hazafiság a felebaráti szeretet egy formája. híres tanulmányában a nacionalizmusból szinte egyedül csak azt a mozzanatot emeli ki, mely által az ember embertársaival testvéri érzelmekbe, érzelmi hasonlóságba kerül. szerint ezek a lélekbúvárok megfeledkeznek arról a mozzanatról, mely ezeknek a testvéri érzelmeknek határt szab, s azokból az emberek jelentékeny részét többé-kevésbé kizárja.

 E korlátok és érzelmi határok megszüntetését, vagy ha úgy tetszik: végtelen kiterjesztését az írástudóktól várja. Egy új moralitás megteremtését írja elő számukra; azaz nem is megteremtését, csak fölidézését, mert a morál, amit ő hirdet – az egyénnek (a nemzetegyénnek is) lemondása önmagáról, a véges, a külön és a reális háttérbe szorítása a végtelen, az isteni, az absztrakt javára – megtalálható a kereszténység erkölcstanában is.

 Valóban, új dolgot nem sokat mond. Könyvének igazságait ragyogó dialektikája teszi elevenné s az a racionalista pátosz és elfogulatlanság, mely, hiába, a franciák sajátja! Csak francia írástudó képes arra a biztonságra, hogy mindenfajta nacionalizmust, s mivel az esik legjobban keze ügyébe: a francia nacionalizmust is ostorozva, a jövő egység közös nyelvéül szemrebbenés nélkül a franciát ajánlja s bebizonyítja, teljes sikerrel, hogy erre a feladatra múltjánál, szerkezete világosságánál és logikájánál fogva az a legalkalmasabb.

 Az igazság ereje csak a gyakorlat közben derül ki; igazságaié is akkor világlik ki, ha majd a nemzeteknek lesz erejük magukra alkalmazni. Mi magyarok egy-kettőt máris kipróbálhatunk.

 Magyarországról a könyvben gyakran esik említés. A legutolsó a nemzeti igazságok fonáksága kapcsán történik. kifejti, hogy a határok közé szorult igazság természetesen nem lehet többé abszolút, s így semmi nyugalmat nem adhat. A pereskedő felek közül a kard ítéletét csak a győztes fogadja el, a legyőzött soha. Példát is említ. „A magyarok – írja – fővárosuk díszterére állították »igazságtalanul« elragadott tartományaik szobrát”, holott ezeket a tartományokat olyan háborúban vesztették el, melynek kitörését teljes szívvel üdvözölték s melynek döntésére örömmel rábízták magukat.

 Mit felelhetnek erre a magyar írástudók? , akinek gondolatvilága és írástudói álláspontja is már akkor sokban megegyezett , mikor még nem is hallhattunk, adta meg erre a feleletet, jó tíz éve versben s most prózában is. „ érvelése kétségtelenül minden nacionalizmus belső ellentmondásainak egyikét leplezi le. Amennyiben szavai igazak, nem a magyarokra, hanem a »nacionalistákra«, ami mégse mindegy.”

 Ha az Európai Nemzet-ben a nemzeteket az a szellem képviseli, amit az írástudók testesítenek meg, a háborút a magyar nemzet nem üdvözölte „teljes szívvel”. Egyáltalában nem üdvözölte. Ha utolsó nemzeti dicsőségünk lesz is, ezzel még elkérkedhetünk: a háború alatt, se elején, se a végén, nem akadt egyetlen magyar írástudó, aki a fegyver jogát énekelte. Mi nem mondtuk, hogy: döntsön az erőszak. Ami szellem volt, az a legnagyobb veszélyben is kitartott az Igazság mellett, s ezért van most abban a szomorúan szerencsés helyzetben, hogy joggal hivatkozzék rá – egyetemben.