Mihelyt megtudtam, hogy ezekből a jegyzetekből könyv lesz,
megbénult kezemben a toll. Ennyire nem tudok közönségnek írni, ennyire nem bírok el
semmiféle szerepet. Ha máskor soha, de írás közben csakis egyszerű ember akarok
lenni. Ennyire nem bírom az érdeklődés szuszogását a nyakamba. Aztán egyszerre vad
dolgokat akartam papírra vetni, mindent, ami a „bögyömben van”, a véleményemet. Ez is
szerep lett volna, a legripacsibb. Szóval megint megérkeztem, innen is mehetek
tovább. A hátralévőt csak úgy tudom elvégezni, ha új célra találok, ha a befejezés
tulajdonképp kezdet.
Hazám napilapjai kölcsönösen az ügyészséget küldik egymás
nyakára, egymás anyagi alapjainak megszüntetését követelik, s végső szellemi érv
gyanánt egymás közrendészeti letiltását. Nem is sejtik, hogy ez egyszer mennyire a
közóhajt fejezik ki. Teljesíteni kellene kívánságukat, valamennyiét.
Huszonnégy éves voltam, amikor először írói tiszteletdíjat
kaptam, körülbelül tíz pengőt (még koronában), három versért, egy kis folyóirat
szerkesztőjétől, akivel azért érintkeztem, mert tanítványokat szerzett. A következő
számban megjelent versért is tíz pengőt adott át. Megéreztem, hogy az összegnek csak
egy része tiszteletdíj, a nagyobbik fele könyöradomány, elpirultam, a szégyenkezéstől
szólni sem tudtam, a lépcsőházban fél óráig vergődtem, hogy mit tegyek. A szerkesztő
jóakaróm volt, jóbarátom is, már amennyire én a köztünk lévő korkülönbségen,
társadalmi és vagyoni különbségen át-átvergődtem, nem sérthettem meg a
visszautasítással. Addig, ha homályosan is, úgy terveztem, hogy irodalomból fogok
élni, igen szerényen persze, de azzal a kárpótlással, hogy közben mégis az
irodalomnak élhetek. Ott, a József téri ház sötét lépcsein ereszkedtem le a
valósághoz, s jöttem rá, hogy irodalomtól, vagy irodalom révén soha egy fillért sem
szabad remélnem, ha lelkem függetlenségét s még inkább érzékenységét meg akarom óvni.
A levegőben úszó, s így az én kezem ügyébe is könnyen eső eszmékkel egykettőre
megerősítettem álláspontomat: a kapitalizmusban az író csak rab lehet, ha személy
szerint is íróként lép be a társadalomba; író csak társadalmon kívül lehetek. Épp
ezért testileg be kell oda lépnem: nem írói munkával kell kenyeremet megkeresnem.
1927-ben történt ez. Fél év múlva – épp szerkesztő
barátom szíves segítségével – hivatali állást sikerült szereznem, havi százhúsz
pengőset, (öt év alatt kétszázra emelkedett). Reggel nyolctól délután háromig
dolgoztam ott, este továbbra is tanítottam, mert a Lehel utcai szomszédok előtt
szégyelltem, hogy anyám még mindig varrni járjon.
