Magyarok pusztulása - A német hátvéd

 November 5.

  Bevezetésül egy rövid kis kimutatást, minden magyarázat nélkül. A K.-i és M.-i községben, a református egyház anyakönyve szerint 1863-tól a mai napig az alábbi volt a születések száma:

 1863 – 38

  1873 – 27

 1883 – 27

  1893 – 24

  1903 – 23

  1913 – 17

  1923 – 9

  1925 – 5

 1931 – 3

  1933 – 2

 Ez a kimutatás még a jobbak közül való.

 A falvak teljes lakosságának száma azonban általában nem sokat csökkent; vannak falvak, melyekről a hivatalos statisztika egyenesen gyarapodást állapít meg. A kipusztuló – és milyen ütemben és milyen testi és lelki szenvedések közt pusztuló! – ősi magyar települők helyét új települők foglalják el.

 E minden képzeletet felülmúló pusztulás kérdésének, melyre már egy-két vármegye egészen ráment, s melyre, ha így megy tovább, rá fog menni az egész , e kérdésnek, ismétlem, sok kényessége és veszélye közt legnagyobb veszélye, hogy elkerülhetetlenül meg-megsúrolja a nemzetiségi és kisebbségi kérdést, mely a mai szétdarabolt magyarság legérzékenyebb pontja. Megértem azokat, akik húzódoznak „bolygatásától”, – a mi nemzetiségi politikánkat éber szemmel figyelhetik, akik kormányzása alatt nekünk is vannak kisebbségeink. Megértem, ha nem is a helyeslés megértésével, azokat is, akik ezt a veszélyes helyzetet kellő pillanatban oly fennen hangoztatják, sőt revolver gyanánt a nemzet mellének szögezik. Holott, arról nem is beszélve, hogy boldogok lehetnénk, ha a mi magyar kisebbségeink anyanyelvüket és nemzetiségüket illetően olyan helyzetben élnének, olyan pártfogásban, támogatásban és kedvezésben részesülnének, mint éltek és részesültek nálunk századokon át a német anyanyelvűek, mondom, minderről nem beszélve, a kérdés bolygatásánál elsősorban nem is a nemzetiségi kérdés hagyományos szörnyei bukkannak napvilágra, hanem egész más specieshez tartozó szörnyetegek, melyek most az ismeretlenség homályában pusztíthatják oly eredményesen a magyarság törzsét.

 De még ha a nemzetiségi kérdést bolygatnánk is! Túlzott óvatosságból csak azért, hogy jó fiúként mutatkozzék, hagyhatja egy nép, hogy miközben példás magaviseletet tanúsít, legértékesebb tagjai s legszebb területei az ebek harmincadjára kerüljenek?

 Íme, valóban, milyen szeszélyes ez a kérdés, hogy kell vigyázni még a hangra is, ha róla szólunk! A lehető legnagyobb tárgyilagossággal és szinte nem is magyar szempontból, hanem csak az általános emberi szempontból akartam beszélni s íme, ebek harmincadját írok, ami máris halálos sértés lehet, mert hisz azok a területek nem a vámszedők kutyáinak jutnak, hanem derék és szorgalmas nemzeteknek, akikre semmi okom sem lehet neheztelni. Nem is neheztelek rájuk, bocsánatot is kérek tőlük; engem nem az ő aránylagos boldogulásuk és fejlődésük nyugtalanít, írtam legutóbb, hanem a magyarok széthullása és pusztulása.

 Ezt szeretném most is és mindvégig hangsúlyozni. Így talán sebek okozása és gáncsok szenvedése nélkül léphetünk a kérdés következő fokára, ahol a kérdés tulajdonképpen kezdődik, s ahol már nem is a mi németjeink érzelmeiről van szó, hanem a nagy német egység érzelmeiről, amely hol a jogar alatt egyesül ránk nézve oly veszélyes egységgé, hol a kampós kereszt alatt, s amely múlt heti kitűnő cikke szerint „ezer esztendőn át természetes támasztéka volt az alakult magyarságnak nyugat felől”.

 Mondom, már nem a hazai nemzetek érzelmeiről van szó, akiknek magyar voltában már csak azért sem lehet kételkednünk, mert hisz, ha a származást tekintjük, ha nem is a legjobb, de a leghangosabb magyar fajvédők az ő soraikból kerültek ki. A nagy német egység érzelmeiről és törekvéseiről van szó, mely vagy ideiglenes megkerülésével is igyekszik geográfiailag is egységbe tömörülni (az egységet nem is szövik, hanem , és – ) és a nyugati kudarc után igyekszik jobban kelet felé tömörülni. Ennek az egységnek érzelmeiről van szó, mely nem igen törődik azzal, hogy például a hazai németek mennyire vallják magyarnak magukat. Ő a németben – németet lát, a csak úgy, mint a környékiben vagy az szászban. Ilyen minőségükben számít rájuk és üzenget nekik, ami ellen eddig még semmi kivetnivalónk nem lehet. A történelem fejlődése a nemzeti egységek föltartóztathatatlan kialakulása felé vezet, és ezt is jól tudják. „Mi jó magyar hazafiak vagyunk, de nem feledhetjük és nem is akarjuk feledni, hogy és nyelvének kultúrközösségébe tartozunk” – mondta nem is rég a hazai német kisebbség egyik vezére. tudják, hogy ez a fura mondat, ha ma jelent is valami homályosat, ötven év múlva fából vaskarika lesz.

 A nyelvi kultúrközösség az egyetlen eleven és ható közösség, mely az országhatárokon túl is él és hat és előbb-utóbb lemorzsolja az országhatárokat is. Mit szólnánk, ha mondjuk, a bolgárok kijelentenék, hogy ők lángoló román hazafiak, de egy időben jó bolgárok is? Vagy ha akármelyik utódállam magyarjai mondanának hasonlót?

 Képzeljük el, amit elképzelhetetlennek tartunk, hogy a nagy német egységnek sikerül első terjeszkedő ábrándja és lenyomulhat az ukrajnai német népcsoportig a híres korridoron át, amelyet , a , a , német szigetein, illetve nem is szigetein, hanem hosszú földnyelvén át vezet, s amely „máris készen áll” s csak a jelt várja. A német fennhatóság alá kerülő németek tiltakozni fognak, hogy élnek? Elképzelhető ez? Elképzelhető, hogy tűzön-vízen át és továbbra is lángolva birodalmához fognak ragaszkodni? Halljuk-e ragaszkodás hangját az szászok körében? Kínos és kegyetlen kérdések ezek, de szembe kell néznünk velük.

 Az igazi veszély tehát a magyarságra nézve, melyet én csakis a magyar nyelvvel és azzal a kicsinyke, esendő kultúrával tudok azonosítani, amit magyarnak nevezhetünk, nem is az egyke (hisz tudom, hogy népet nem a kvantitás, hanem a kvalitás tesz naggyá), nem is az utcaszámra elnéptelenedő dél- falvak. Ha ezekbe más vidékről magyarok szüremelnének be (például a , ahol majd még egyszer akkora a népsűrűség, mint a ), akkor semmi ok sem volna az aggodalomra. A veszély, amit első cikkemben kiemeltem, s amely persze csak reánk magyarokra veszély, hogy az elnéptelenedő területeket a derék és szorgalmas németek foglalják el, akik tán maguk sem tudják, hogy olyan áramlat előőrsei, melynek történelmi célja a leszakítása az országról, arról a , melynek más vidékein a magyarság a túlnépesedés miatt van halálra vagy kivándorlásra ítélve.

 Ez az áramlat történelmi, s ezért ha akarna sem ismerhetne kegyelmet. Nem támaszték a magyarság mögött, hanem évszázadok óta hol halkabban, hol vadabbul csapkodó tenger, melynek szirénei sem hiányoznak. Mi volt a magyar történelem az óta egész addig, míg külön volt, amíg el nem vesztettük a harcot és az országot? Harc a Henrikekkel és Ferdinándokkal, azután pedig összeesküvés és fölkelés a Lipótok és a kifogyhatatlan Ferdinándok ellen. De ez már talán politika is, amelyhez nincs közöm, amelyhez nem is értek. Csupán a veszélyt látom, de ha a mai viszonyokat nézem, be kell vallanom, hogy a mentéshez sem értek. Mit tagadjam, én a helyzetet reménytelennek és kétségbeejtőnek látom. Egy történelmi áradat ostromol egy területet, mely nem is akar ellenállni. Egy öntudatlanul is céltudatos, megszervezett és egyre szervezkedő egység kél versenyre egy széthulló, semmi belső közösségbe nem tartozó néppel. Nem a legfontosabb oka, de ez is egyik oka az egykének és a pusztulásnak. Egy magára hagyatott nép pusztulásának, amely faj és nép mivoltában már bele is törődött a pusztulásba, amely nép kérdőleg néz, ha azt mondják neki: Magyar vagy!