Falusiak Pesten

  Augusztus 20.

 1

  A is, a is ünnepli a szereplőit; megtapsolja táncaikat, dalaikat, már a kivarrt ingek és kötények puszta láttára is kitör a taps, de az ünneplés elsősorban mégis magának a népnek szól. A busongó vagy pattogó magyar dalokat, melyek külön ízét csak most kezdjük igazán értékelni, az kardala is elénekelhetné, s bizonnyal tökéletesebben énekelné, népviseletet láttunk már operettben is, a táncokat éppoly tökéletesen tudják a hallgatói is: ezeknek az előadásoknak különlegessége és rendkívüli sikere, hogy a nép szerepel rajtuk, a hamisítatlan magyar nép. A gulyás valódi gulyás, a kanászok otthon igazi falkát őriznek, az szüretelők igazánból is értik a szüretelést. Ez hát a nép. Az eredeti, a húsból-vérből való, melynek ez a város a fővárosa, melyet ez a város annyit hall emlegetni, de melyet, be kell vallania, csak hírből ismer. Kíváncsian, érdeklődve figyeli most, és egy kis büszkeséget érez, olyasfélét talán, mint az atya, szép gyermekei láttán. (Mert, már itt meg kell jegyeznünk, valóban meglepően szép ez a nép, ott a színpadon derül ki, hogy arcra is, termetre is milyen szép, elfogódott mozgásában is mennyi finomság és – előkelőség, férfias komolyság és érettség van.)

 De érdemes volna megvizsgálni, miből is áll ez a büszkeség; érdekes kísérlet volna, ha meg lehetne csinálni, hogy a oly lelkesen tapsoló vendéglátók mit is éreznek, mit is idéz föl külön-külön mindegyikben ez a népies fölvonulás? A színpadon ropog a csárdás, a közönség lábával veri a ritmust, helyeslően bólingat, jóakaratúan osztozik az örömben. „A nép mulat”, ez igazán mindenkinek csak megelégedésére szolgálhat. Hozzák az örömkalácsot, az aratók behozzák a fölszalagozott búzakoszorút, a rigmusmondók elmondják az ősi jobbágy rigmusát: hálát adnak a gazdának, hogy kenyeret adott és Isten áldását kérik az egész családra. Mosolygás ömlik el az arcokon: köszönjük szépen, viszont kívánjuk. A közönség, ha nem is csűrös-hatökrös gazdának, de jószívű házigazdának képzeli magát. „Hiába, ez a mi népünk…” hallom hátam mögött. Igen, megvendégeljük ezt a mi derék, jó népünket, s szívből örvendünk, hogy a napbarnított arcok csak úgy ragyognak a boldogságtól, a reflektorok vakító fényében.

  2

 Közhely volna már elismételni, amit a vidéki kúriákban és tisztaszobákban a vacsora utáni beszélgetések során változatlanul fölemlegetnek a fővárosi vendégek, hogy csak az ország fővárosa, de nem a népé, s hogy a nép valóban csak vendégnek megy , különféle szerepek eljátszására… Ez igaz, de azt már nem lehet mondani, hogy népe nem látja szívesen a vendégeket, és hogy rajta múlott, ha azok nem érezték itt magukat mindig úgy, mint otthon. megvolt a jóakarat, hisz magát a kitűnő is küldte vidékre. hallgatta meg először és , követelik, hogy a is gyakrabban hallhassa őket a szakmányban csengő cigányzene helyett, melyet a igazgatósága épp a vidék úri társaságai kedvéért húzat. Nem múlik el esztendő, hogy a pesti kritika ne fedezne fel egy-egy paraszt festőt vagy paraszt írót. Hogy ez a szívélyesség elég új keletű, hogy alig több tíz-húsz évesnél? Erről sem igen tehet. Nem született magyarnak. Szellemisége ma is alakulóban van. Magyarságát főleg az irodalomból tanulta; a népiességet most tanulja újra.

  3

 Ha a nép uralkodni fog a költészetben, uralkodni fog a politikában is, írta 1847-ben . , híres levelében, melyből az is kiderül, hogy milyennek szánta ő a nép szerepét az irodalomban és a politikában. meghalt, s a népiesség így is úrrá lett az irodalomban. De ezt a népiességet már nem vezette; de nem is vezette. epigonjai vezették, akiket legelőször támadott, s akik úgy védekeztek e támadás ellen, hogy is epigonjai lettek. Ők hódították meg a , ők hódították meg az , mindent meghódítottak, kivéve a költészetet és a népet. Ők vonultak be az akkor még német , nekik kellett volna itt a magyarság és a magyar nép szellemét képviselni és beoltani a város életébe. Lelkes aulikus főurak versenyeztek egymással a népiességben, méltóságos és kegyelmes közhivatalnokok űzték a népköltészetet; lakájaik őrizte csendben várták az ihletet, zengték a romlatlan mezei életet, a tiszta falut s annak hagyományos két rózsáját. Szerencsére a falu éppoly keveset tudott róluk, akár .

 De ők tudtak egymásról, s mit se , se az ország nem tett meg, megtették ők maguk saját magukat nemzeti irodalomnak s egyben hivatalosnak is. Szerencse ha itt-ott még egy akadt köztük. ( persze kozmopolita volt s így hívatlan, amit nem egyszer tudtára is adtak.) A vidék ott maradt, ahol hagyta, ment a maga útján. Megteremtette a maga szellemiségét, melyben be kell vallanunk, a vidék szellemének vajmi kevés szerepe volt. Kialakított egy nyelvet, melynek grammatikájába és szókincsébe több anyag került tartományaiból, de még is, mint a magyar provinciákból. A nemesebb irodalom persze lassanként visszatalált a magyarság igazi erejéhez és ez az irodalom virágzott; de egy város vagy ország szellemiségében maga az irodalom is csak egy rész a többi között. Szellemileg külön világ lett; valóban külön ország az országban. A pesti polgár jobban érezte magát parasztjai között, mint mondjuk, vagy , amelyek pedig természeti szépségben is nyújtanak annyit, mint .

  4

 Milyen szellem uralkodik hát ? Ezt nehéz volna meghatározni, de talán fölösleges is; ez a szó, hogy pesti, ma már éppoly fogalom, éppúgy jelent valami határozott külön dolgot, akár az, hogy fekete vagy párizsi. Ez a germán, zsidó, kis mértékben közhivatalnokká esett dzsentri és még kisebb mértékben népi magyar elemből alakult vegyület külön életet él, s minden új elemet azonnal befogad, ez bizonyítja, hogy határozott jellege ellenére is még mindig fejlődésben van. Ez a szellem friss és eleven, akár a párizsi; csipkelődő és tanulékony, de érzelmes is. A pesti humornak világhíre van. Nem véletlen, hogy legjobb karikaturistái kerültek ki. Itt nevelődnek a legjobb riporterek is, de itt nőnek fel, bár magunk se tudjuk hol és hogyan, mindazok, akik a művészetek üzleti részét szokták intézni. Fényképezni is tudnak legjobban. A került kabaré valóságos reneszánszon ment át, annyira emelkedett, amennyire ez a műfaj csak emelkedhet. De koronázta költőfejedelemmé is, vette pártfogásába mindannyiszor, amidőn csak kellett , , hatalomnak ismerte el . Sok minden megvolt benne, csak épp, ismételjük, a magyar népi elemből volt benne a legkevesebb. Sok kalandon ment át és nemcsak könnyedsége, de sokszor könnyűsége révén, sokszor „felült”, sokszor „megütötte magát”, míg érezni kezdte, hogy mindene van, csak biztos alapja nincs. Különösen észrevehette ezt az utolsó esztendőkben, amidőn kiderült, hogy a kultúra mégsem olyan nemzetközi és nemzetfeletti dolog, mint a háború kitöréséig méltán hihette az ember. Jó figyelmeztető lehetett a legközelebbi szomszéd és a legerősebb befolyás: a német civilizáció hirtelen pálfordulása is.

  5

 Mert minden kultúra elsősorban nyelvi kultúra és a magyar háromszorosan is az; milyen kulturális értékeket alkotott a magyarság azokon kívül, amiknek a nyelv az építőanyaga? Nyelvünk pedig, de nemcsak nyelvünk: szellemi és egész nemzeti életünkből minden, ami sajátos: népi eredetű. Irodalmi és szellemi életünk hőskora az a kor volt, amikor a szellemi élet a néppel testvéresedett, annak nyelvét próbálta beszélni, annak gondolatait találgatta és annak vágyát igyekezett szolgálni. S különös: ez tett bennünket európaivá is. , prózánk élmestere, , akiről azt mondhatjuk, hogy költészetünk fölfedezője volt, zenénk fölfedezői: és a néptől tanulták mesterségüket, mindazt, amivel a magyar határokon túl is számba kerültek. A nép állandóan készen volt arra, hogy adjon. Nem rejtelmes sugallatokat és karikásos ős zseniket, hanem egy kultúrát, a maga népi szellemét, melyet századokon át őrzött, s mely nélkül egy ország kultúrája sem lehet teljes.

 A sok divatot látott legelőször, most három éve talán, még az orosz

Kék madár

The Blue Bird [Entitástár]

jó emlékével csábult kísérletét megtekinteni. Most már estéről estére zsúfolásig tölti legnagyobb színházát és kevesli, amit lát. Húsz éve pattogtatta ostorát a színpadon, most valódi karikások pattognak a táncoló-daloló párok feje felett, és a siker épp akkora, mint húsz éve volt. Holott akkor is művésznek kellett lennie, hogy pattogtasson, a csikósoknak meg ez a mestersége. Épp az tetszik, hogy mesterségük közben látják őket.

 6

 De hát milyen az a népi szellem is, amelyről oly lelkesen énekelt, s melytől ő annyit várt – még a politikában is? Édeskeveset tudunk róla, bár jellege ennek is van oly határozott, mint mondjuk a pestinek. Csak éppen megnyilvánulásai nem oly határozottak. a népnek legtöbbször csak képviselőit látta, s mi tagadás benne, azoktól nem sokat tanult.

 A népi szellem beburkolódzott, elmerült, akár az a ledőlt szobor, melyről beszélt. A dalokat, melyeket most a jó értelemben vett műkedvelői énekelnek, mi frisseknek találjuk, bájosaknak, „a föld szaga érzik rajtuk”. Mosolygunk a bátor képzettársításokon, amelyek az eresz alatti fecskéről a menyecske kötőjére röppennek. Tudós folkloristáknak kellett jönniök, mint és , hogy megmagyarázzák: nem véletlen rímjátékról van itten szó, hanem egy nép költői virágnyelvéről, ahol minden szónak határozott jelentése van, melyet, sajnos, már maga a nép is alig ért. A csikó, például, melyen a kedves tovavágtat, a csárda, melyben a hűtlen szerető mulat, nem véletlenül sárga mindig: jelentése van ennek, s az ilyen homályos értelmű szavakból valóságos szimbolista szótárt lehetne még ma is készíteni. A táncok nemes tartózkodása, majd hirtelen fellobbanó eszeveszettsége, mely szinte forgó dervisekké varázsolja a párokat: mindez egy mély szellemiség még megfigyelhető külső jele; egy szellemiségé, amelyet mi csak sejteni tudunk. De ha a népművészet szimbolikája elsüllyedt is, a szellem él, és ezt a népművészeten kívül más módon is megismerhetjük, és ez a fontos.

 A gyöngyösbokrétát és pártát persze hívei is csak pesti útjukra teszik már fel, és a párnatáncot se járták még sehol másutt oly gyönyörűen, mint itt a színpadon, s azzal a sejtéssel sem kisebbítjük tán a szereplők érdemét, hogy a táncok jó részét maguk is úgy tanulták be: otthon már ők sem ilyeneket táncolnak. Dehát a pestiek sem élnek egészen úgy, mint a színházban látni. Két nép ismerkedik itt, mutogatja egyik a másikának azt, amit vagyonából talán nem is legértékesebbnek, de legmutatósabbnak tart. Ide a folklorista sem azért jön, hogy valami újdonságot találjon, hanem, hogy népet lásson, népet és azt, hogyan hordja ez a nép ősi kincseit és díszeit.

 7

 Eredménynek és örülnivalónak persze kevés volna ez a színházi találkozás. Szerencsére van komolyabb okunk is arra, hogy a magyar vidék és főváros barátkozását reménnyel köszöntsük: a közeledés évek óta tart, s ezek az esték csak ürügyek barátságos tüntetésre. komoly zenei életében régóta nagy szerepet játszik a magyar népzene (melyről egyik konzervatív folyóiratunk nem is rég oly lebecslőleg cikkezett), divatja van a magyar díszítő motívumoknak, az irodalmi művek közül az utóbbi években már majdnem annyi szól a vidék szelleméről vagy a vidék szellemében, amennyi azt a lakosság számarányában is megillethetné. Új költészetünk egyik iránya határozottan népies, olyan értelemben, ahogy értelmezte ezt a szót, de anélkül hogy -epigon lenne. Amiből persze még nem következik, hogy hivatalos irodalmunk, mely ma is még a -féle népies nemzeti irányt követi, vagy beinvitálná az . Az szerencsére erről az irányzatról nem tud semmit. Elég, ha majd és a vidék fog tudni róla.

 A legnagyobb testvéresítő erő, természetesen, mégis a közös sors, amelyen rendszerint közös nyomorúságot kell érteni. A történelem ezzel az erővel szokott nemcsak néprétegeket, de egész nemzeteket is egyesíteni.

 A vidéknek, sajnos, semmi oka sincs már oly irigykedően nézni a városi lakosságra, mint a háború előtt, s sincs oka az irigységre a falusiak ellen, mint a háború után. Mindnyájan nép vagyunk, egyformán küszködők és istenadták. nem házigazda módjára fogadja a falusiakat. Testvéreket sejt bennük, szövetségeseket s a bajtársakat, amely szó, hogy ízelítőt adjunk, nem a baj-t hordja gyökerében, hanem a pajk-ot, amely a még gyermeket jelentett, ahogy a finn nyelv és a mi pajkos szavunk is bizonyítja.

  8

 Ha a nép uralkodni fog a költészetben – költészeten bizonnyal sem csupán verseket értett, művészetet értett, vagyis szellemiséget és kultúrát. tapsol a népművészetnek és a népnek tán még jobban, mint a művészetnek. Egy-két ilyen találkozás és talán a nép is kezdi majd magát otthon érezni , legalábbis az idei szereplői a legjobb emléket vihetik haza. Megőrizhetik a fogadtatás melegségét s emlékezhetnek rá, ha a pestiek is fölkeresik őket egy-két mondanivalóval. S végül olyan hangulatban fog megesni a találkozás, nemcsak a , de az is. Az , úgy hiszem, egyikünk sem helyez különleges súlyt.