Második nemzedék

 Augusztus 13.

 A külföldön oly tragikus hirtelenséggel elhunyt legutolsó fényképe orosz agárral ábrázolja, ahogy az előkelő fényképészek kirakataiban és a csontpapírra nyomott finom külföldi divatlapokban a hercegnőket látni. Az agár nemes feje a nézőre bámul, a híres szépség csak profilját mutatja, szeme szegénynek a bizonytalan messzeségbe réved, fáradtan és kicsit túlozva is talán az unalmat, ahogy ő a valódi arisztokratanők pillantását képzelte, bizonnyal tapasztalta is. Itt a képen sikerült is hasonlítania hozzájuk, ugyanaz a büszke hát, felnyúló nyak, a szokásosnál szinte észrevehetetlenül magasabbra emelt fő; a zárkózott és unatkozó mosoly tökéletesen azonos. Csak most, mikor a végzetes bukás lendületét a lapok és a rendőri tudósítások kiteregették, most véljük látni, hogy mégis mennyire külsőség volt mindez, hogy a híres és tragikus szépség milyen kétségbeesett erőfeszítéssel tartotta magát ott a magasban. Parvenü volt szegény, s tragédiája abban van, hogy erről maga sem tehetett. Parvenüsége olyan végzetszerű volt, akár a görög drámák hősnőinek végzete, elindították és nem volt megállás a legeslegutolsó csapásig, és ezt ő maga is tudta. Rövid életének nagyon is változatos története olyan, amilyet, lényegesebb vonásaiban durván megnagyítva, elriasztó példaképpen szokás állítani, a füzetes regényekben éppúgy, mint a legfinomabb eszközökkel dolgozó irodalomban. Mindkettőre egyformán alkalmas.

  tizenhat kötetben írta meg a franciák számára annak a furcsa, felemás társadalmi rétegnek vagy körnek lelki rajzát, mely kör magyar pandanjának életéről mi egyelőre csak társasági és rendőri tudósításokban értesülünk, s melynek igazi életéről talán nem is lesz hű képünk egy magyar föltűntéig. Noha ez a furcsa világ, ami hatalmas regényében csak Swann körül forog, és a valóságban sem számlál sokkal több szereplőt, mint a regényben, nálunk lassanként igazi társadalmi réteget képez, amelybe a gazdag polgárság egy része törvényszerűleg belepusztul. A polgárság fejlődésének felső határán kezdődik ez a világ, távolról valóságos Óperenciának látszik, tündérszigetekkel és halhatatlansággal, és valóban Óperencia is, elképzelhetetlen veszélyekkel, amelyen csak mesebeli óriások segítségével kelhet át, aki odáig jut.

 Az a társadalmi réteg, amely a tündöklő béke éveiben odáig jutott, s elkápráztatva a tündéri képtől következő generációját, leányait és fiait nem egy esetben erre a légnemű világra nevelte, a fejlődés útján maga sem első generáció; átkelt maga is egypár Óperencián, és épp ez az, ami egy-két tagját megtévesztette. Nem egy képviselőjét elkápráztatta az iram, melyet hatvanhét óta megfutott és nem ismert többé határt. Külsőleg nincs is határ, legalább gyakran úgy látszik, mintha nem volna: a lélek szab határt. Az ősök erős és vállalkozó lelke az utódokban a legelső akadályra megtorpan, és minél magasabbra ívelt a fejlődés, annál nagyobbat bukik.

 A vidéki gabonakereskedő-tárházak udvarán és a bérbe vett földbirtokon felnevelkedett generáció, amely apái kevésbé zengzetes neve helyett születésekor vagy később a honfoglaló nemzetségek és az királyok neveit kapta, ezek a lelkesedő és friss Jenők, Bélák és Endrék még könnyen elérhették és el is érték, amiért lelkesedtek. A jövőt valóban végtelennek láthatták, vagy legalábbis remélhették, hisz fejlődők voltak, és hol állhat meg a fejlődés? Igaz, nem volt semmi, ami figyelmeztette volna őket, hogy ahova addig emelkedtek, az már kész keret, amit érdemes betölteni, ami Nyugaton, ha valamivel előbb is, kultúrát és rendszert alakított, annak történelmi hivatása volt. Nem, sokan közülük nem ismerték, de nem is akarták ismerni azt az állapotot, amit polgári korszaknak nevez a történelem, vagy legfeljebb a még magasabb rétegek szavaiból ismerték, és azokból csak azt tanulták, hogy az nem valami dicsőségteljes állapot, van annál magasabb is. Nem kötelességet tanultak, hanem további ambíciót. kegyelmes úr ifjúkorában még megmakacsolta magát és saját hajóját „Polacsek” néven járatta a tengeren. Ebben, bármily humoros is, volt valami hősiesség. Mindenestre több, mint azok verejtékezésében, akiknek már minden ambíciójuk az volt, hogy az effajta neveket, eredetükkel együtt örökre elfeledtessék. Ezekről beszélünk.

 Mert a következő nemzedék ifjú Gáborai, Péterei és Tamásai, de főleg a leányok, már vívómester és lovászmester oktatásában nevelkedtek, angol nursszel, francia demoiselle-lel és fajtiszta orosz agárral jártak. Szórakozni fajtiszta arisztokratákkal jártak, ameddig a fiatalság sétálóideje tartott. Ők bizonnyal későbben is szívesen jártak volna, és nemcsak ifjúkori pajtáskodó alapon, hanem házastársi és rokoni kar karban is azokkal, akiken egy óperenciai tündérvilág varázsa lengett, de ez már nagyon kevésnek sikerült. Kevés volt az óriás, aki lovagiasan átvitte volna őket a tengeren, és ezért is járt némi ellenszolgáltatás. Az apák csalódtak, de nem vonták le a konzekvenciát, vagy ha levonták is, későn, mint a most oly tragikus véget ért híres esetében.

 A hajdan pionír apák bizonnyal gyermekeik útra indításakor is új hódításra gondoltak, tán épp tőlük várták valamennyi nemzedék munkájára a koronát, melyről szójáték nélkül mondhatjuk, hogy legalább ötágúnak kellett volna lennie. Szóval végeredményben munkát vártak tőlük is, akiket csak lovaglásra, nappali és éjszakai csatangolásra neveltek. Tán úgy képzelték, hogy ők is megadják gyermekeiknek mindazt, ami az induláshoz kell, lássák aztán ők a többit, boldoguljanak. Nem arra a munkára küldték őket, amit a történelem várhatott volna már tőlük is, nem történelmi munkára nevelték őket, hanem szökevényeknek, mert magukról is azt hitték, hogy csak szerencsés szökéssel kerültek oda, ahová kerültek. A történelem azonban csak kivételesen enged utat az ilyen felfelé futó szökevényeknek, a többséget visszalöki. Az új nemzedék gyermekei nem lettek grófok és grófnők, még grófi barátnőknek is tehetségtelenek lettek. S mivel másra mégsem volt képesítésük, már polgárok sem lehettek, nagyok éppoly kevéssé, mint kicsik. Kétségbeesett kapkodással még végigpróbálták azt is, ami e kettő között van, amihez, szerintük, igen jellemzően, csak fellépés kell, de ott is kudarcot vallottak. A pesti szépség, akinél szebben senki sem tudott étterembe bevonulni, előbb újságírással próbálkozott szegény, aztán a filmmel, persze a sztársággal. Újságírónak éppoly rossz volt, mint színésznőnek. Ahogy maga mondta, egyik se lehetett akkor jó, ő akkor már az égvilágon mindenből kinevelődött, már csak tanulság volt, riasztó példa volt, egyformán alkalmas a füzetes regényekbe és a prousti magasságú irodalomba, tán egy kicsit a szociológiába is, mely a társadalmi osztályok életét tanulmányozza.

 De elítélni őt mégis éppúgy kispolgári fölháborodás volna, mint szentimentális hősnőt csinálni belőle. Ha voltak érdemei és fogyatkozásai, azok az övéi voltak, de sorsáról azt mondhatjuk, hogy eleve megpecsételtetett.