Írók a házban

 már régen nincsenek. Talán sohasem is voltak, mert , s mások is üres dekórumnak tekintették a képviselőházban való szereplésüket. Az írói szemlélet és a képviselői kizárják egymást. Az író felülről nézi az életet, a képviselőnek alulról kell néznie. Az író összefoglalja a benyomásait s tudomásul veszi. A képviselőnek azt kell tudomásul venni, amit a párt akar. Más temperamentum, más lelkiség, más emberfajta a két típus. – De maga miért nem lépett fel – mondja az író a vezércikkírónak. Ez rezignáltan: – Engem nem vesznek fel a listába… Én ellenzéki újságíró vagyok… Csak akkor lehetett volna valamit csinálni, ha a lap csinálta volna meg… A lap azonban nem mer semmit sem tenni, hiszen ellenzéki… Nekem az a meggyőződésem, hogy még így is sokkal többet lehetne tenni, mint ami van – de a vállalat anyagilag nem elég erős, ki elég erős a kormánnyal szemben? Én tíz év óta nem írtam meg egy sort abból, ami meggyőződésem… Naponta két-három cikket írok névtelenül, s ez az egy védelmem van önmagam ellen, hogy névtelenül írok… A névtelenség nem arra jó, hogy legalább megírhatom, ami bennem van, hanem arra, hogy nem szégyellem annyira magam: senki se tudhatja mi az, amit írok… Valahogy védi az erkölcsi megjelenésemet… Különben oly régen csinálom már ezt a kettős játékot, hogy fel kell morzsolódnom… Most elköltsek egy csomó pénzt s aztán megbukjak? Még ha megígérnék is, hogy nem tesznek semmit, akkor is kibuktatják az embert, mihelyt egy sógor, koma, unokaöcs – vagy párthívem – felbukkan… Nem újságírónak való ez a terület: mi ehhez nagyon gyámoltalanok és szenzibilisek vagyunk.