Mikor fogod már megtanulni...

  Mikor fogod már megtanulni, hogy a verset nem a rím és a ritmus teszi? Hanem az indulat. Az első sornak vagy soroknak formáját, az intonációt kifürkészhetetlen forrásból (tán hatásból) kapod, de jaj, ha ezt végig megtartod, ha megmerevíted és ez a más indulatra már nehezen hajló forma vezet tovább. Nem verset fogsz így írni.

 De az egység? A formával küzdő és abból kirobbanó indulat? Az óriáskígyóban rángatózó bárány? Hisz épp ez a probléma! Ne engedd, hogy a vers formája zsák legyen, amibe mindent beledobálhatsz. Feszüljön az, mint a rugó, ha egy helyütt lenyomod, a következő percben annál erősebben ugorjon vissza.

 Elvesztettem – egy időre – a versi hallásomat. Kényelmes lettem. Nem baj. De – érdekes – minél jobban visszatartom magam attól, hogy fél kedvvel is írjak (hogy egyáltalában írjak), annál nagyobb bennem a remény, hogy fogok még újra nagyon jót írni. De a hiúság és az önbizalom hiánya? Hát azt le kell győzni.

 Igaz volna, hogy attól, hogy fél kedvvel is írjak (hogy egyáltalában írjak), annál nagyobb bennem a remény, hogy fogok még újra nagyon jót írni. De a hiúság és az önbizalom hiánya? Hát azt le kell győzni.

 Igaz volna, hogy csak a lustálkodás végső fokán tudnál dolgozni? Hogy az íráshoz nálad annyi henyélés kell, hogy már a saját szórakoztatásodra találj ki valamit? Nem hiszem.

 Ahogyan az impresszionista festő képének báját, frissességét az adja, hogy, teszem azt, egy fának csak kontúrját, vagy pláne egy részét rajzolja meg, számítva a néző műveltségére: úgy te se magyarázd túl érzéseidet és képeidet! Találd el azt a fokot, ahol megállhatsz a magyarázatban. Egy-két vonás – épp elég! Így gyorsabban is beszélhetsz, tömörebben, kifejezőbben.

 Mi az oka a művész kétségbeesésének? Csakis a kulturáltsága. „Kiegyensúlyozott” művésznél a műveltség egy fokon áll a tehetséggel. Ha az utóbbi teng túl, nincs semmi baj, ha az előbbi – s főleg túlságos önkritikával párosul – megette a boldogságot a fene. Örök kínlódás. Persze azért nagyszerűt még mindig alkothat, csak éppen ő nem fog belőle semmit élvezni.

 Mióta vagyok, minden héten egy estét lapalapítással töltök. Szinte bevehetem már a heti programomba, bevehetek egy napot erre a célra. De így is még jópárat vissza kell utasítanom. Holott az egész nem érdekel. Engem az alkotás érdekel, mire való a lap? Nem is értem, miért kell költőnek lapot alapítani? „Mert közönség nélkül nincs költészet?” Egyrészt van, másrészt pedig a lap nem jelent közönséget a költőnek. Milyen egy ilyen lapalapítás? Elmondom egy hétköznapom történetét.

 Nyolc órától háromig. A hivatalban hatan vagyunk tisztviselők egy kétablakos előszobában. Állandó jövés-menés, üvöltés, tárgyalás, röhögés, írógépek lármája. Képtelen az ember egy gondolatot végiggondolni. Fárasztó, szellemileg jobban kimerítő, mint ha közben a legelvontabb képleteket tanulnám. (Igaz ez?)

 Üresen, deprimáltan, életuntan és elkeseredetten, hogy így telik az időm, megyek a elé, ahová megbeszéltük, hogy elmegyünk (hónapok óta nem voltunk moziban). A

Sous les toits de Paris

Sous les toits de Paris [Entitástár]

-t adják. No jó.

 Negyed négytől fél ötig várok ott az utcán. Nincs okom a türelmetlenségre, megmondta, hogy esetleg későn jön, órája van. De négytől fogva már gyűrni kell a türelmetlenségem, igyekszem úrrá lenni magamon azzal az objektivitással, hogy hisz tudod, nem jöhet, megmondta stb… Zsebemben a két kétpengős jegy, bent négytől kezdve folyik az előadás. Bele-belekukkantok a kezemben lévő könyvbe, kritikáiba. Az őszinteség csak annak az írónak problémája, akinek nincs mondanivalója – mondja. Eltűnődöm rajta. Nekem mindig problémám volt az őszinteség, bár ritkán tudtam őszinte lenni. (Tán eddig még soha – a pátoszhoz forma, ürügy kellett, ez adta azt a közvetlenséget, amit mások őszinteségnek, „egy zsellérivadék közvetlen érzéseinek” vettek.) Velem együtt egy szép nő is várakozik a mozi előtt.

 Végre megérkezik , szegény szaladva a át. Kipirulva áll meg s rám néz. – (Ez a tekintet is része annak a még kifürkészhetetlen belső egyszerűségnek, amiért szeretem. De miért is szeretem tulajdonképpen, és hogy is vagyunk mi ketten? – de erről majd más alkalommal. Ahogy igazán mindent csak alkalommal lehet megvilágítani. Természetesen! hisz csak kívülről lehet bármit megvilágítani!)

 Az előadásnál szerencsénk van, épp mikor belépünk, akkor kezdődik a

Sous les toits de P.

Sous les toits de Paris [Entitástár]

, filmje. Egyszerűségében elég jó, sőt a mostani filmekkel összevetve az utóbbi évek egyik legjobb filmje.

 Az előadás hatkor végződik. Hatra a kell lennem, a kivált „ifjak” (mind idősebb, mint én) tartanak megbeszélést a baloldali munkásifjúság képviselőivel egy közösen szerkesztendő folyóirat ügyében. Vagyis beléptemkor jelen vannak a egyik kis termében: , , , , , , s még pár fiatalember. Nekem kell az összekötőnek lennem.

 Beléptemkor beszél. Lap kell, stb, stb, stb. Utána . Majd . Valamennyien a kérdés mellé beszélnek, világnézetről, fascizmusról, hogy népszerűen kell-e írni a tudományos cikkeket vagy tudományosan, hogy igaza van-e , aki azt akarja, hogy a művészet (költészet) új formaproblémáit vesse fel és ismertesse a lap, amely a nagy tömegeknek készül stb. Hogy miből fog kijönni a lap (pénz), ki fogja olvasni, kik fogják írni és mit – arról egy szó sincs, legfeljebb az enyém. De visszhangtalan. Lassan összevesznek. A lapot és fogják szerkeszteni. Ez ellen nem mernek nyíltan kipakolni, szerkesztőségi kontrollról, bizottságról beszélnek, holott ilyen formában a dolog nyilvánvalóan lehetetlen. Fölugrik egy ifjú – mikor feszegetik – és remegő szájjal, vörösen, nagy dühvel jelenti ki, hogy itt „ők összegyűjtöttek háromszázötven előfizetőt, akik mind csak azért fizettek elő, mert a lapot fogja szerkeszteni.” Zaj. Fecsegés. Állandóan mellébeszélnek a tárgynak. Megjelenik ; , éljent kiáltanak, az egész dolog kezd komikussá válni.

 A sarokba ülök s kipróbálom régi módszeremet, teljesen elkülöníteni magam és tudomást se venni, mi történik körülöttem. – A mozi után elkísért ide az Alkotmány utcába, karonfogva jöttünk, igen vidáman és nevetgélve. A filmmel kapcsolatban beszélgettünk, illetve elmondtam (vajon hányadszor!) egy-két párizsi emlékemet. El fogunk utazni oda is, mint stb. Lementünk a Duna-partra, cigarettáztunk. Elkísért a épülete elé, majd én visszakísértem a villamosmegállóhoz, majd ő ismét engem a . Végül is a megállónál váltunk el. Integetett még a kocsiból is, mosolyogva – így láttam most magam előtt, és ezt az emlékképet igyekeztem minél élesebbé tenni, mialatt körülöttem a hiábavaló vita folyt.

 Szétoszlottunk, úgy volt, hogy kimegyek vacsorára, aztán hogy elkísérem a , a villamosig kísértük el mindannyian. Itt véletlen találkoztunk, épp békítettem, mikor nagykabátjába húzott nyakkal megállt előttem. Álltunk egy ideig, aztán ő továbbment, mi pedig megindultunk az felé.

 Útközben teljes lelkesedéssel, sőt kiabálva néha (elvétve már vannak ilyen pillanataim) kifejtettem és a véleményemet. Igazat adtak. lakására mentünk , , , én és az a fiatalember, aki kabát helyett bársonyblúzt visel, elöl automatikus záróval, mint a mostani ridikülökön.

 Újra elmondtam a véleményemet. Külön lapot kell csinálni. (Ismétlem, nem szeretem az ilyen alapítgatásokat.) Ők most sem a realitásokról, a legközvetlenebb tennivalókról beszéltek, hanem „ideológiai célkitűzések”-ről, a felelős kiadóról (kicsit gyávák), a „opportunizmusáról”.

 Végre eljutottunk a címig. Előre, Szabadság, Közösség, Tovább, Osztályharc, Harc, Reflektor, Rovarirtó, Cián, Kenyér, Alibi, Világ, Új Világ, Szikra, Élet, Új Élet stb. A végleges címet a jövő összejövetelen fogjuk megállapítani. Addig mindenki gondolkodjék. És addigra ketten nyomdaajánlatot is fognak kérni. Ezzel elváltunk. Fél tizenkettő volt. A a együtt jöttem , , és a blúzos diákkal. A költészetről folyt a szó. át fogja írni eddigi verseit forradalmiakká és kiadja,

Üsd a tőkét, ne siránkozz

Üsd a tőkét, ne siránkozz

címmel.

 Éjjel két óráig sétáltam otthon a szobában, vidáman és lelkesülve. Csak elalvás előtt jött rám valami alaktalan szomorúság.

 Miért nem bírom én a legtöbb megírt versemet? Egyszerű a felelet: mert nem jók és mivel tőlem származnak, ez fokozottan bánt. Mondjam azt, hogy „mert többre törekszem”, azért nem vagyok megelégedve? Nem.

 Kétségtelen, hogy nem azon a nívón írok, amelyre tekintek, amelyet szeretnék. Nem vettem elég komolyan a dolgot. Gyártottam. Nem fogtam marokra magamat, nem tekintettem olyan nagynak és nemesnek a dolgot, mint azelőtt. Ügyeskedtem, „hatást” akartam, vagy pont az ellenkezőt, csak a magam érzését néztem. Én átéreztem a verset, és nekem a leírt sorok kifejezték azt, amit gondoltam, de az olvasónak zagyvák, fecsegők, hibridek maradtak. Komponálatlanok, érthetetlenek. Nem is tudom, hogy jelenhettek meg.

 Tehát össze kell szednem magam. Vannak képességeim, azt érzem. De marokra kell fogni őket, minden egyes verset úgy kell megírni, mintha az egyetlen volna. És nem fecniket csinálni és abbahagyni, félretenni és „később majd meglátjuk”! Egyenesen álljak, mikor verset írok, tiszta arccal tekintve abba a titokzatos irreális tájba, amiben valamit meglátni akarok, ami a költészet vagy ihlet, vagy nekem az élet egyetlen értelme és kapuja. És le a hiúsággal! Alázatos légy, de ne sznobizmusból. Már lassan elérkezel.

 Az élmény értéke. Ha vidéken élnél, több és jobb verset írnál, ez kétségtelen. De miért? Mert a descriptióra vagy hajlamos, és vizuális a képzeleted? Vagy mert könnyebb végénél akarod a dolgot megfogni? Bevált schémák: a táj, hasonlatok és megelevenítések. Kétségtelen. De elég ha egy-két hetet töltesz vidéken és mindent jól megfigyelsz. – A városok vagy az általános élet megéneklése sokkal nemesebb és nehezebb. De ismered vajon ezt is? Vállalj közösséget vele.

 Mi lehet igazán legújabb vállalkozásának oka? Tudniillik politikus lett. Miután drámájának legutolsó jelenetét vagy kétszázszor átírta, váratlanul félretette az egész irodalmat s belépett a -pártba. (Előbb a akart belépni, de azok nem biztosították neki, hogy azonnal vezető szerepet játszhat.) Egy hét óta vagy öt beszédet mondott, egész nap politizáló polgárokkal tárgyal, bizalmi férfiak elnöke és a jó ég tudja még micsoda? Miért mindez? A legegyszerűbb magyarázat: most maga játszhatja meg drámáit, szónokolhat, mint egy ! (Kitűnő szónok lehet, s imponáló már a megjelenésével: magas homlok, komor arc, nyugtalan, éles tekintet.) De mi van emögött? A művész utolsó erőfeszítése? Hiúság?

 Nincs poézis korunkban? Indultam , hogy furulyát vegyek, tudniillik furulyázni fogok. Hirtelen a járda szélén megáll mellettem egy autóbusz, a kocsi tiszta üres, a vezető rám kiabál. Megismerem, egyik unokatestvérem. Fölinvitál, fölszállok. Elmondja, hogy az autóbuszüzemnél van alkalmazva, és neki kell a kijavított autóbuszokat kipróbálni. Oda megy velük, ahová akar. Most például a menyasszonyával van találkája, de addig is még van egy kis ideje. Elmegyünk a legalább ötven személyes autóbuszon a hangszerkereskedés elé. Megveszem a furulyát (sajnos nem kaptam olyat, aminőt az apám adott gyerekkoromban, az sokkal rövidebb és így a hangja is magasabb). A vásár után elkocsizunk a ; a kislányt már ott találjuk. Mivel a sofőrülésnél csak két hely van, mi ketten beszállunk a kocsiba. És ott, míg az autóbusz a legnagyobb forgalomban halad a városon keresztül, én magyarázni kezdem a furulyázás szabályait, majd gyakorlatilag is bemutatandó elkezdem próbálgatni a hangokat…

 Még mindig úgy érzem, hogy csak egy réteget kellene megtörnöm és ömölnének a versek. Formát kellene találni. Tehát még csak ezután jön az, aminek jönnie kell. De mikor? Csak ne légy türelmetlen!

 Például tudom pontosan, hogy mit akarok írni. Előttem van egy villanásban az egész vers. Az első sor azonnal kész is: Megtanulod lassan édes mesterséged… Azt kell elmondani benne, hogy a gondtalan leányból hogyan lesz asszony, és hogy ez milyen szép vagy milyen tragikus (hogy jó vagy rossz, az nem is fontos, az majd írás közben dől el).

 Kényelmesen „végigélvezem” (amint már szoktam) az egész verset, elképzelem, illetve kipróbálom szinte magamon az érzelmek változását, amiket a versnek keltenie kell. Persze szavak nélkül, és a ritmus is csak alig hallható. Aztán gondtalanul elkezdem írni:

 Megtanulod lassan édes mesterséged,

 megtanulod te is… és majd sikoltásod

 ahogy száll száll egyre: színt változtat s végén

 még föl is kacagsz tán s hirtelen két karral

 szorítod magadhoz kedvesed fejét…

 Nevess csak reám most s fejed félrehajtva

 pislogj büszkélkedőn s kissé gunyorossan:

 sarokba szorított kutya hunyorgása

 a te hunyorgásod, egy kéz rebbenéstől

 mosolyra vagy riadt szűkölésre kész…

 Halt. Megállok, rossz az egész. Hogy mi az alaphibája, azt még nem tudom, de a külső fogyatékosságok egész seregét látom már. Először is, az első szakaszból a legszebb rész kimaradt. Az, hogy mikor a lány felébred, egy új vidéket lát maga körül stb. Rossz a második sor kezdete. Nincs az sem jól érzékeltetve, hogy a sikoltás hogy változik át hirtelen gügyögéssé, édes nevetéssé. Az átölelésben sincs akkora lendület, mint ahogy elképzeltem. Tán ha rímben próbálnám? A második szakasz se sikerült. Először is, leányt kutyához hasonlítani: már volt. És ha az nem is volna baj, elég meghitt így ez a jelenet itt? Nem triviális, hencegő? (Tán ha kutyus-t írnék, mint ahogy nevezi a kutyát? De meghitt lesz így is? Nem az ő kedvessége veszteget meg?)

 Tehát nem is írom tovább.

 Nem tudok magyarul, ezt most kezdem csak észrevenni, mikor már azt hittem, hogy ki tudok mégis valamit fejezni. Nem a „helyes magyarságra” gondolok, de az észjárásomnak megfelelő nyelvezetre. Tele vagyok idegen szavakkal, amikhez szükségszerűen a fogalmak is idomulnak és idegenszerűek lesznek. Módszer? Legelőször is határozd el egész brutálisan, hogy eztán egyetlen idegen szót sem írsz le; tán még azt sem, hogy brutális.