Hallottam költőkről...

  1929. október 26.

 Hallottam költőkről, akik extázisba estek a dühtől, ha kéziratukból a szerkesztő valamit kihagyott, vagy benne pláne csak egy jelzőt is megváltoztatott. Tanúja voltam kávéházasztali jelenetnek, midőn egy költő a tajtékzó Zeusz pillantásait lövellte egy közbeszólóra, aki felolvasott versében két szó helyének felcserélését ajánlotta, pontosan emlékszem, a botló és reszkető öregség helyett az illető jobbnak találta volna a reszkető és botló öregséget, mivel szerinte az öregek előbb kezdenek reszketni és csak azután botlanak meg stb. A költő a hirtelen dühtől válaszolni sem tudott. Néma megvetéssel mérte végig az illetőt, de ha tekintete gyilkolni tud, a közbeszóló megszenesedve bukik az asztal alá.

 Mondják, hogy is ilyen volt. Noha adatok vannak arról, hogy épp abban a versében, amelyet ő valamennyi között a legnagyszerűbbnek tartott, és annak is épp a legelső sorában van egy második személytől eredő változtatás. Ha jól emlékszem ifjúkori olvasmányaimra, 1848. március 14. délután a a költő felolvasta nehány barátjának aznap délelőtt írt versét. Hárman-négyen hajoltak a márványasztal fölé, egy minden lében kanál jurátus pedig az asztal mellett állva várta szavait. Nemzeti dal mondta a címet a költő.

 Az első két sor így szólt:

 Az első szakasz után a jurátus közbeszólt és azt a profán, praktikus megjegyzést kockáztatta meg a heveskedő, ifjú költő számára, hogy a magyart előbb talpra kell állítani, és csak azután lehet harcba hívni. valószínűleg végigmérte az alkalmatlankodót (aki nyilván széchenyista volt), de másnap már másképp olvasta a verset. Megmaradt az a kézirat, amelyen ez a változtatás látható.

 De ezzel szemben számtalan esetet tudunk, midőn erélyesen tiltakozott a legenyhébb beavatkozás ellen is. Általában köztudomású, hogy a költők rendesen úgy vélekednek, mintha a verset a legelső betűtől a legutolsó ékezetig (vagy annak elhagyásáig) közvetlenül az Úristen súgná a fülükbe, amelyen aztán semmi emberi változtatás nem eshetik. S ezt a közönség valahogy tiszteletben is tartja. A költőknek, mint a prófétáknak és az őrülteknek, nem tanácsos ellentmondani. Van ebben valami.

 Bevallom, ha szabad magamról beszélni, én nem vagyok ilyen. Első versemet tizenegy éves koromban írtam. Ma sem tudom, miért, nagyon szégyelltem a dolgot. Nem az isteni sugallat miatt. A vers a kiscsibék kikeléséről szólt. Egy világért nem mutattam volna senkinek, de nővéremnek mégis megmutattam; a csibék kikelésénél ugyanis ő segédkezett, s így magától értetődőleg a tárgyhoz többet érthetett, mint én. Az ihletet ő sem respektálta, s bátran kijavította a rímeket.

 Maga a mű volt fontos azóta is mindig nekem s nem a magam személyisége.

 A szerkesztői tán emlékezhetnek, hogy kezdetben csaknem minden beküldött kéziratomhoz volt mellékelve egy levél, amelyben vagy leírtam a vers egy-egy részletének variánsát, vagy felhatalmaztam, illetve kértem őket, hogy ezt vagy azt a szakaszt hagyják ki, ha ők az egészet úgy jobbnak találják. Örök küzdelemben éltem a saját mondanivalóm és a versben kifejezhető önállóan is megálló élménnyel. A nyomtatásban megjelent verseim sose szereztek örömet nekem. Ilyenkor éreztem, hogy még jobban is meg lehetett volna őket írni, egy nálam tehetségesebb vagy műveltebb ember ugyanazt a verset sokkal szebben megírhatta volna.

  látta bennem ezt a küszködést. S csak szította – soha sem segített.

 Engedjék meg, hogy elmondjam erre vonatkozó utolsó beszélgetésemet vele, utolsó beszélgetésünket, amely telefonon hangzott el; ma is hangjának erre a telefon tompította csengésére emlékszem, mely mintha már a túlvilágról szólt volna hozzám.

 Az általa szerkesztett legutolsó számának egy verset küldöttem postán. Ehhez is csatolva volt egy levél. – „Kedves Szerkesztő Úr – írtam –, én ceruzával megjelöltem ennek a versnek két szakaszát, szerintem a vers sokkal világosabb és kerekebb lenne, ha ezt kihagynánk. Kérem Szerkesztő urat, legyen szíves olvassa el a verset egyszer azzal a két versszakkal együtt, és egyszer nélkülük. Ha ön is osztja véleményemet, törölje ki őket.”

 A vers megjelent azonmód, ahogy én leadtam.

 Másnap felhívtam . Megkérdeztem, jónak találja-e így kihagyás nélkül a verset, mert nekem, nyomtatásban látva, még csak erősödtek aggályaim.

 – Dehogyis tartom jónak! – felelte. Dadogtam valamit, hogy akkor miért hagyta benne azt a két szakaszt.

 – Egyáltalán nem tartom jónak! – felelte most már hangosabban. – Egyenesen rossznak tartom! – tette hozzá, és a telefonon át is hallani véltem jellegzetes halk nevetését. – Nagyon is rossznak tartom, kedves fiatal barátom! – kiáltotta.

 – Dehát akkor… – makogtam lesújtva.

 – Dehát akkor! – vágott ő közbe. – Hagyta volna ki! Írta volna jól meg azt a verset! Írt volna jó verset. Mit gondol ön? Azt gondolja, hogy maga majd csak összeír hetet-havat, és én meg majd kitalálom, hogy mi benne a jó, azt meghagyom, és így kész a remekmű? Könnyű volna így írni. Esetleg ide küldhetne akár egy szótárat is, hogy hagyjam ki belőle azokat a szavakat, melyek nem szükségesek egy Vén cigány-szerű vershez , amit maga meg szeretne írni. – Ismét nevetett.

 – Kérem, kedves Szerkesztő úr – próbáltam szóhoz jutni.

 – Kérem, kedves barátom, abban a versben vannak hibák. Nem azok, amelyeket maga gondol, illetve nem csak azok. De azokat magának kell látnia. Én láttam őket, de akarattal nem nyúltam hozzájuk. Hogyisne! Én kínlódjam minden alkotás legkínosabb, legidegölőbb oldalával, a javítással, és ön vágja zsebre a dicsőséget? Tanuljon meg javítani! Ha most az egyszer figyelmeztetném is, örök életében nem állhatok a háta mögött. Küszködjön, szenvedjen az anyagával, így lesz annak igazán mestere, ha valóban az akar lenni. Nekem más dolgom is van.

 Szólt még pár szót, mégis adott egy-két tanácsot, aztán letette a kagylót. Harmadnap reggel olvastam a halálhírét.

 Magamra maradtam.

 El nem lehet mondani, hogy hány és hány kifogást emelhet saját műve ellen a költő, aki látja, hogy íme, milyen kevés valósult meg abból, amit ő kifejezni akart. Elégedetlensége annál nagyobb, mert maga sem tudta pontosan, hogy mit akart kifejezni, s most szomorúan látja, hogy íme, kész a mű, és semmi csoda sem esett a világban: az emberek nem ugranak a afölötti kétségbeesésükben, hogy az életnek nincs semmi értelme (ami pedig a versből világosan kitűnik), és nem is borulnak egymás nyakába a nagy emberszeretettől, és nem fognak fegyvert, hogy most végleg örökre lerázzanak minden szolgaságot, aminek lerázására a költő szerint ütött a tizenkettedik óra. A költő szomorúan nézi művét: nem röpül az, nem ad enni, nem gyilkol, egyszerű tárgy lett a világban, mint annyi más, mondjuk egy tükör. És keresni kezdi a hibákat, hát miért is nem lehetett valóság abból, amit magában lappangani vélt, mint valami isteni kinyilatkoztatást. De csodálkozva látja azt is, hogy a mű, amit ő hívott életre, önálló életet kezd élni, saját törvényei szerint fejlődik, lesz egész és fejeződik be. Az első sorok után kiszökni igyekszik alkotója keze közül; egy rím vagy egy megejtő ritmus sugallatára merőben új cél felé kanyarodik, s a költő csakhamar úgy nézi saját teremtményét, mint anya a gyermekét. Befolyást gyakorolhat rá, de bár ő táplálja és szeretettel csügg rajta, nemigen tudja, hogy milyen lesz annak az élete.

 Hogy mik voltak azok a problémák, amelyek megoldásában olyan szívesen venném akárkinek tanácsát? Nem olyasfélék, amikről költészettel kapcsolatban mostanában annyit hallani. Nem úgynevezett formaproblémák. Nem a ritmus titkait szerettem volna megtanulni. A ritmust akkoriban teljesen a lélegzethez mértem. Nem is a rímé. Akarattal írtam le a lehető legrosszabb rímeket, azt gondolván, a rímeknek ez az igazán keresetlen volta a verset csak egyszerűbbé, természetesebbé, emberibbé fogja tenni. És nem is az úgynevezett szerkezeté. Ezzel szemben is megvolt az álláspontom, hogy minél szabadabban folynak egymásból a sorok, minél nagyobb helyet adok az úgynevezett szabad asszociációnak, annál nagyobb esélyem lehet rátapintani a költészet elevenjére. Egyáltalában a formaproblémák nemigen érintettek. Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó. A formának a problémája nekem mindig azt jelentette, hogy mondjuk jambusban, alexandrinban vagy szabad versben írjam meg, amit mondani akarok, ez pedig elsősorban önmagától adódott.

 A mondanivalót, az emberi tartalmat illetőleg már lettek volna kérdéseim.

 Azt tudtam, hogy mit akarok mondani. Volt erkölcsi álláspontom a világgal szemben, forradalmárnak éreztem magam akkor is, igen szigorú és kombattáns kedvű forradalmárnak, és fontosnak tartottam, hogy ez még a látszólag legártatlanabb versben is kifejezésre jusson, hisz ez volt személyiségem, mondanivalóm alapja. És igen bántott, hogy véleményem és forradalmár barátaim véleménye szerint ez nem sikerült mindig. Itt kerültem szembe az első igazi problémával. Tudtam, mit akarok mondani, és mégis, mikor leírtam, az legtöbbször frázisnak hangzott, szinte kongott az ürességtől, akár egy vezércikk. Gyorsan össze kellett tépnem. Milyen módon lehet az emberek lelkét fogékonnyá tenni ezek iránt az igazságok iránt? Hogy lehet a költészetben megszólaltatni ezeket a bennünk élő tendenciákat, úgy hogy azok a költészet hangján harsogjanak minden egyéb hangnál megrázóbban, egyenesen az emberek lelkébe? Ez volt az első problémám. Azóta véleményem szerint egy-két esetben úgy-ahogy sikerült, mint ahogy azelőtt sikerült néha. De a problémát ma sem tudtam megoldani.

 Miért?

 Azt hiszem, a vers tulajdonképpen nem is a szavakkal hat. Van a versekben valami szavakkal ki nem fejezhető értelem. Néha egy sorban megvillan, néha egy hasonlat ragyogtatja ki, vagy csak két szó egymásba olvadó zengése, néha csak a vers elolvasása után szüremlik az ember szívébe, de megtörténhetik, hogy csak napok múlva kezd el működni valahol az agyban vagy a szívben, mint valami lázt csináló orvosság. Előfordul, hogy olvasok egy verset, amiben egy hang sincs a halálról, de elolvasása után olyan plasztikusan áll előttem az elmúlás, mint egy kapu. Nyugodtan bemennék rajta. Olvasok egy verset, amelyben szó sincs a zsarnokságról, csak épp egy szegény asszonyról és kislányáról, de oly elevenen jelenik meg előttem sorsuk, életük igazságtalansága, hogy rögtön barikádra mennék értük. És ez a csöndes, látszólag teljesen értelmetlen vers nagyobb befolyást gyakorol rám, mint a leghangosabb, a legprecízebb szavakkal átkozódó költemény. A vers lényege megfoghatatlan. Ha lázítani akarok, hordódöngést visszhangzanak a sorok, és az igazi tűz ott lobban ki, ahol nem is vártam. Például összes hazafias verseiből kezdettől fogva ez a négy sor fogott meg legjobban:

 És ebben a négy sorban is legjobban pont az fogott meg, aminek a mondanivalóhoz legkevesebb köze van, az hogy: Szétszórt hajával. A többi különben teátrális dikció, de ez a két szó mégis valósággá teszi.

 Ezek voltak a problémáim, és még ma is azok.

 A költészetben mindig van valami leleplező, és ez az, ami legjobban hat. Van költő, aki saját magát leplezi le, van aki másokat, van aki a társadalom törvényeit, van aki a természetét. Leggyakoribb persze az önleleplezés. Egyszerre csak támad egy ember, aki nem szégyelli legrejtettebb érzéseit, kimondja őket, és az emberek magukra ismernek. S így kifejlődik egy szellemi közösség, és azt nevezem én igazi kollektivizmusnak. De ez a leleplezés megtörténhetik sok mindennel szemben. Nekem, egyénileg, legjobban az tetszene, ha valaki az igazságokat, a kicsiket és a nagyokat, a szegénység vagy az isten igazságait leplezné le. Erre is volt már példa. Mik ennek a leleplezésnek az eszközei? Ezt előre senki sem tudhatja, mert hisz magát a tárgyat, aminek a kezeléséhez szolgálnának, magát a leleplezendő dolgot nem ismerjük előbb, csak abban a pillanatban, mikor már lehull a lepel.

 Ez a leleplezés ismét nem szavakkal megy. Illetve nem a szavak rántják le a leplet, legfeljebb csak ők kapaszkodnak bele, mint látható ujjak. Ami mozgatja őket az a költői hév, az indulat, a képzelet, amelynek ezerféle módja, mondhatnám trükkje lehet: hasonlat, ritmus, pátosz és ezek ezer variációi. Magam se vagyok tisztában velük, és épp ezért léptem ki önök elé. – De így tör ki a lényeg, a vers lényege, amiért a költő kinyitotta a száját, s amely lehet személyes titok, társadalmi elv vagy csak egyszerű izgatás valamilyen harcra akár a királyok, akár az isten, akár a burzsoázia ellen.

 A világ értelmetlen, legalábbis a mi számunkra annak látszik. A költészet létjoga, hivatása s egyben hasznossága, hogy ezt ki tudja fejezni, s ezzel a kifejezéssel már valahogy közelebb is hozza. Magyarán szólva: a költészet az, amely megtanítja az embereket beszélni. Példákat tudnék felhozni arra, hogy hány eladdig megnevezhetetlen fogalmat, érzést lepleztek le azzal a költők, hogy nevet adtak neki, s szinte meghódították az emberiség számára. Következik ebből, hogy a költészet – minden egyéb felfogással szemben – igen hasznos valami, ha nem is olyan kézzelfogható hasznot hajt, mint a cipőipar, de annyi haszonnal feltétlenül jár a társadalom számára, mint a nyelviskolák vagy a siketnémák intézete.

 Így gondolkodtam a költészetről, és ezeknek a gondolatoknak volt eredménye, hogy ezt a hivatást nem vettem valami misztikus sugallatnak, hanem látván annak társadalmi vonatkozásait, éppolyan természetes dolognak ítéltem, mint akármilyen más foglalkozást, amelyek mindegyike igényel bizonyos tehetséget. Így lett számomra a mű a fontos és nem a költő személyisége.

 Akarva nem szóltam azokról az elemekről, amik a verset széppé, hangzatossá, költőivé teszik, s amitől általában az olvasók a költők tehetségére következtetnek.

 De ezekről az elemekről is szívesen hallanám az önök véleményét. Képzeljék el azt, hogy önök előtt áll egy kezdő író, aki szemben áll a mai világgal, aki forradalmárnak érzi magát, és ennek a költészet szintjén kifejezést is akar adni. Önök közt vannak tán, akik ismerik egy-két írását, mondják meg, hogy milyen mértékben sikerült ez neki, s mit kellene tennie, hogy ez sikerüljön. Úgy képzeltem el, hogy fel fogok olvasni egy-egy verset, és megmondom, hogy mit is akartam bennük kifejezni. Lapozni kezdtem verseim között, hogy melyik a legalkalmasabb erre a célra. Igen sok gyengét találtam. De mikor emlékezni próbáltam arra, hogy ennél és ennél a versnél mi is volt az, amit kifejezni akartam, mi volt az a prózai szavakba nem foglalható költői mondanivaló: még jobban megzavarodtam. És zavarban vagyok most is. Nem tudom megmondani. Mozog bennem valami, emlékszem is, hogy talán ez vagy az az érzés, de most sem tudom kifejezni. Ami természetes is, mert hiszen az előbb mondtam, hogy prózai szavakban nem is lehet kifejezni. Az egyikben, emlékszem, azt akartam kifejezni, hogy ebben a mai világban alapjában véve mindenki hitvány szolgalélek, nyomorult báb, akik a puskagolyót sem érdemlik. Igaz ez? Ha így prózában mondom, nem igaz. De például

Az emberek

Az emberek

című versében igaz. Tehát van egy szempont, van egy magaslat, ahonnan minden fellebbezést kizáróan igaz. Erre a pontra szerettem volna felemelkedni. És ez a vágy még mindig megvan bennem, és ez már maga bizonyíték arra, hogy nem sikerült felemelkednem, vagy legalábbis nem olyan magasra, amilyenre akartam. Most, ha a verset olvasom: kétségtelenül kiárad belőle valami (legalábbis az én számomra), de egészen más, mint amit én akartam. A vers kormányoz engem és nem én őt.

 Mindez azonban, úgy érzem, kicsit homályosan hangzik.

 Azt akarom mondani, hogy meggyőződésem szerint a versben sose fejeződik ki az, amit a költő akart. Ez az érzés kifejezhetetlen. Az olvasó is csak következtet rá. Következtet rá abból az erőfeszítésből, szerencsés nekiindulásokból, amelyekkel a költő azt kifejezni akarja. Tehát inkább a szándékot látjuk, semmint az eredményt. Ebből a szándékból ismerhetjük meg a költő egyéniségét, emberi mivoltát. A szerencsés nekiindulásokból, ügyes fordulókból pedig a tehetségét.

 Erre a kis felolvasásra azzal a szándékkal készültem, hogy elmondom kifogásaimat saját verseimmel szemben. Átlapoztam őket, s kezdtem jegyzeteket csinálni. De lassan úrrá lett rajtam valami furcsa szeméremérzés, félszegség, valami tolakodást, szemérmetlenséget éreztem. Jobban elszégyelltem magam, mintha dicsérni szándékoztam volna őket. Abbahagytam ezt a kísérletet, s amellett döntöttem, hogy inkább felolvasok egypár verset, és az önök kritikáját kérem ki.

 Több versem van, amelyeknek címe azonos. De bár címük és talán úgynevezett témájuk is azonos, mégsem egy dologról szólnak. Példát nyújthatnék arról, hogyan küszködik a költő az anyaggal, hogy kerülgeti minden oldalról a kifejezhetetlent, azt a költői lényeget, amelyet az olvasó sem a szavakból ismer meg, hanem abból a harcból, indulatból, köntörfalazásból vagy szenvedélyből, amivel a költő a szavakba nem foglalható költői mondanivalóhoz közeledik.

 Van három versem, mind a háromnak az a címe:

Az élet fordulóján

Az élet fordulóján

. Először azt hittem, hogy ebben a három versben benne van az, amit erről a „témáról” mondhatok. De mikor átlapoztam verseimet, láttam, hogy van köztük legalább még tizenöt vers, amelyek mindegyike bátran viselhetné ezt a címet. Először azt a hármat fogom felolvasni, utánuk pedig azok közül kettőt, melyek félig-meddig szintén ugyanabból az indulatból származtak, s véletlenen múlt, hogy nem ugyanazt a címet kapták.