A Baumgarten-díj kiosztásán...

 A kiosztásán . Távol állt tőlem a magammutogatás (egyébként is csak négyszázötven pengőt kaptam a díjból), ki akartam használni az alkalmat, hogy beszéljek vele, jobban mondva, hogy hozzá beszélve lássam, mit is érzek iránta. Találkozás . Úgy mutattam be neki , mint a húgomat. Nevet ezen és tegezni kezdi. Ez szórakoztat, tréfa.

 Hazafelé tartva javaslom -nak, hogy menjünk gyalog. Beszélni kezdek. A lépve megfogadom magamban, hogy mindent, amit akarok, elmondok neki, még mielőtt elhagynánk a hidat. Félúton belekezdek. Azt mondom neki, hogy tisztán látni tisztán akarok látni , és megkérdezem, elfogadja-e a szerelmemet. (Világosan megkülönböztetem a szerelmet a barátságtól.) Nem válaszol azonnal. A előtt igennel válaszol. Mit érzek? Azt érzem, hogy ez a kezdet, tehát nyugtalanság van bennem. Javaslom neki, hogy menjünk egy kicsit túl a házukon. A kápolna után kérem, csókoljon meg. Nagyon ügyetlen, a szememet akarja megcsókolni és a fülembe csókol. Ágyúlövés jelenti be a szerelmét. Ez nagyon vidámmá tesz. Elmondom neki, hogy nagyon komolyan fogom fel a szerelmet, vagyis nem lehet szó kalandról, hanem csakis egész életre szóló kapcsolatról. gondolok. Lelkem mélyén megállapítom, hogy családi helyzete: - tanár ( matematikára tanított), orvos, mindez erősen hat rám, parasztok és cselédek fiára. Beszélek neki erről, ő semmit sem ért belőle, és a származásomról mondottakat igen nevetségesnek találja. Mínusz huszonkilenc fok van. Hazaérve énekelek. Vers: A hó a kalapom karimáján olyan, mint a szentek glóriája, kiválasztott engem. „, te erről vagy nevezetes !”

 Este hatkor találkozás az előtt. Negyedóra késéssel érkezem. sehol se látom. Várok negyedórát, felindulok a kis közön, ami a felső úthoz vezet, mikor meglátom . Látom jól, hogy észrevett, mégis úgy tesz, mintha nem látna, és a füzetét nézi, mintha tanulna. Ez lehangolt. Tréfák, amelyek fárasztanak. Séták. Fúj a szél. Leülünk a fűbe. Szerelmünk gyengeségéről beszélek neki. „Se hideg, se meleg: langyos, és ez a legrosszabb, ami létezhet.” Beláttatom vele, hogy az én szerelmem sokkal erősebb, mint az övé. (Alapjában véve, ezt nem is hiszem.) Ezen megsértődik. „Tudod jól, hogy szeretlek stb.” Nagyon szomorú leszek. Azt ajánlja, menjünk fel hozzájuk, ad egy teát. Nem. „Azt akarod, hogy hason csússzam előtted, ha valamit kérni akarok?” Paff! Egész úton hallgatok. Ő nem beszél, meg van sértve. Miért? „Nem akarod ideadni a füzetemet?” Visszaadom neki. Kezet nyújt és úgy tesz, mintha elmenne. Olyan szomorú vagyok, hogy kedvem volna hagyni, hadd menjen. „Mikor látjuk egymást, ?” „Úgy látom, a találkozásaink kellemetlenek számodra, mindig morózussá teszlek. Jobb volna, ha nem látnánk egymást? Akarod?” (De szarkasztikus hangon.) Hagyjam elmenni? Nem. Megragadom a kezét. „Úgy viselkedsz, mint egy cseléd.” Megsértődik. Végül is a jövő hét egyik napjára teszünk egy randevút.

  Fél négykor már éppen el akarok jönni az irodámból, amikor szól a telefon. az. Van-e időm ma délután. találkozunk, ahol tornaórákat ad. Első szavával bocsánatot kér. Bocsánatot? Tegnap én sokkal durvább voltam, mint ő. Nagyon szeretetre méltó. Az unokanővéreiről és a barátnőiről beszél, akik nem dolgoznak, és egyikük kétségbe van esve, mivel a szerelmese csak havi kétszáz pengőt keres. A nyomorról hallva rá fog jönni, hogy a családja számára jól ismert kérdés ez. (Tudom jól, hogy nem gazdag.) Egyfajta csalódottság vesz rajtam erőt. Ő egész nap nagyon vidám, akár egy kislány, fecseg leendő közös életünkről. Lesz-e valaha is közös életünk? Ő olyan természetesnek találja, minden érzelem nélkül beszél róla, máris olyan realista módon, annyira mellőzve minden rejtelmességet, hogy engem ez a józanság szinte érzéketlenné tesz.

 Szégyellnem kell-e ezt az érzést, amely betölt és amely oly sokszor elgondolkoztat, milyen is vagyok én? Szerelmi „boldogságom” közepén történt, hogy úgy éreztem, azt kívánom, bár csalna meg , de megalázó módon. Jeleneteket képzelek el, például: randevúra megyek, s ő ott vár egy igen jóképű, izmos stb. alakkal, és kijelenti, hogy megcsókolta a férfit, és választani akar közte és köztem. Megemelem a kalapomat, és szó nélkül otthagyom őket, „szívemben a halállal”. Egyfajta mazochizmus, amelyet bizonyára minden alkotó és költő ismer. Hogy legyen ok a szomorúságra? (Igaz, minden valamit is érő versemet szomorú pillanatomban írtam.) Már tudom, hogy szeret, és jobban, mint hinné, s most én vagyok az, aki tűnődöm, vajon szeretem-e őt annyira, mint ő hiszi. Amikor vele vagyok, mindig fecsegek, és ezt szégyellem. Ez nem én vagyok. Ő egyenes és őszinte és felvilágosult (ezt hiszi), aki szembenéz a világgal, s éppen ez akadályozza meg abban, hogy meglássa az igazságot, amely rejtve van. Egyébként tegnap három hétre utazott.

 Látogatás -nél. A feleségével elmesélték nekem a „” nevű rendőrspicli történetét, aki elárulta a -féle kommunista ügyet. Elég furcsa és romantikus történet. – ez a fedőneve volt, itt senki sem ismerte az igazi nevét – egy fiatal, huszonöt éves lakatos volt, akit mindenki imádott (a szeméért). Volt érettségije. A között élt. A kirándulásokra mindig Sz.-né vitt számára ennivalót, igen szerényen. Ő rendelkezett a párt pénzével. Tökéletes bizalom. Egy napon meg akarja győzni és , hogy azonnal hagyják el . Ők elutaznak. Két nappal később mindenkit letartóztatnak. Sz. fivére, kijőve a börtönből, zokogva meséli, hogy megkínozták . Ugyanaznap látja az utcán. Követi. Nem kínozták meg – ez látszik. gyanút fog. A fivére megüti, amikor bejelenti neki, mit gondol, kiteszik a pártból. Találkozik , aki bevallja neki, hogy spicli volt. Pénzt kér tőle, hogy eltussoljon egy kassai ügyet, amelyben . kompromittálta magát. Ez nem volt igaz. Nem ad neki. Pénz nélkül rendezi a dolgot. Meghívja magához . A felesége nem akarja elhinni. elmeséli, hogyan lett spicli. Igazi , az volt. megölt egy szökött bírót. Letartóztatás. Arra kényszerítik, hogy spicliskedjék, mert ha nem, átteszik a szlovák határon. Rákapott az ízére. De nagyon szerette, és megmentette őket.

 Tegnap este egy „irodalmár” társaságban rólam beszéltek. „Elsőrangú költő” lettem, a fiatalok között „a legjelentősebb”, „a legnagyobb ígéret” stb. Zavar. Nem bízom a jövőben. Nem látom a verseim értékét. Persze elég sok ember van, aki dicsér, de tévedhetnek is. Mindazonáltal, a költészet nélkül semmi értelme sincs az életemnek. Olyan az, mint a lélegzés. Őszintén szólva a dicsőség nem érdekel, azért írnék, hogy megszabaduljak az ürességtől, a reménytelenségtől. Elrontanak. Ha egy nap úgy döntene, hogy, minden ok nélkül, nem közli többé az írásaimat, lenne-e erőm folytatni a munkát? Vagy pedig éppen erre volna szükségem ahhoz, hogy rátaláljak a magam költői útjára?

 Reggel fél nyolckor két munkásasszony beszélget mellettem a villamoson. Egy harmadik asszonyról van szó, aki egész nap a kislánya sírjánál van. Elítélik. Az egyik kijelenti, hogy három elhalt gyermekét egy temetőbe fogja szállíttatni, hogy egyszerre mehessen ki hozzájuk, mert így, ha az egyikhez megy, úgy érzi, megrövidíti a másikat. A másik asszony fia vidéken van eltemetve. Tizenkilenc éves korában agyonlőtték a fehérek. „Aki beugratta, az meglógott.” Átkozódás a kommunisták ellen. „Nyomorult gazemberek, akik nem akarnak dolgozni.” – „Mind nincstelen csavargó és zsidó, akik a prolikból akarnak élni.” Mind a két nő oly szegény külsejű, hogy szegényebbet képzelni sem lehet.

 Ember nem kötődhet jobban a másikhoz, mint mi -val. Mégis, mindketten érezzük, hogy sok dolog van, ami elválaszt minket, jobban mondva van egy, amellyel nem vagyunk tisztában. Nagyon bizalmas viszonyban vagyunk, beszélünk a szerelmet illető minden lehetséges dologról, s mégis, arról nem tudok beszélni vele, ami szívemhez a legközelebb áll: az irodalomról. Kezdetben még örültem is, hogy csak közepes érdeklődést tanúsít az irodalom iránt. Ma már más a véleményem. Ez az én világom. Hogyan éljek egyedül, bezárva ebbe a világba, vele, akit szeretni fogok? Ő nagyon őszinte, naiv, de tud és mer beszélni mindenről.

 Amióta kezdem elhinni, hogy szeret, önundorral állapítom meg, hajlok arra, hogy felfedezzem kisebb hibáit. Vannak pillanatok, amikor nem látom olyan szépnek, mint az első napokban. De alaposabban megismerve már belülről, boldog lehetnék: jó és alkalmazkodó. Minden szempontból tökéletesnek hittem, és egyfajta szégyenérzettel fedezem föl, hogy nem egészen olyan, mint amilyennek én láttam. Igen, eljutottam oda, hogy már látom, támaszt kerestem a nőkben: erkölcsi támaszt és segítséget a mesterségemben. Annak a bizonyítéka, hogy nem érzem magam elég erősnek a mesterségemben. Mégis, a házasságban a férfinak kell irányítania.

 Intelligens a naivságában. Nem vagyok olyan művelt, mint hiszi: a legfontosabb részletekben nem tudom vele megértetni magamat. Én bonyolult vagyok, zavaros és nem sokszínű. Kell, hogy természetes és egyszerű legyek, mindenki számára érthető; ez az igazi intelligencia, ez az igazi művészet. Azt szeretném hinni, hogy ha nem érdeklődik az iránt, amit csinálok, az az én hibám: nem tudok róla elfogadható módon beszélni. Zavaros érzelmek: zavaros stílus.

  tartva egy napot töltött. Fél hat órakor érkezett. Olyan meghatott volt, hogy amint a karomba zártam, a mellkasomon éreztem a szíve dobogását. 1928 januárjában láttam utoljára. Nem volt hajlandó még egy napot -en tölteni. A csomagok ügye kínált beszédtémát. A pályaudvarról kifelé a beszélgetés nagyon nehezen indult meg. Miről beszéljünk? Súlyos beteg volt miattam. Beszélt , aki haragszik rám. Egy kávézóba mentünk. Sírt. Később, kilenc óra felé, sétáltunk a . Mesélt a sikereiről, Mord úr portréjáról. Az útlevél. Dél egy másik kávézóban. Érzések. Teljesen egyedül van – „mint az ujjam”. Mindig jó barátok maradunk. Szt. . Nem, képtelen vagyok erről a délutánról írni. Szerelme oly megható, hogy szentségtörés volna beszélni róla. Senkit sem szeretek, vagy mindenkit szeretek? Nem beszéltünk arról, ami számunkra igazán fontos. Zavarban lettünk volna? Nem. Túlságosan is világosan láttunk. Be kell vallanom magamnak, hogy sohasem fogok még egy lényt találni, aki annyira szeressen, mint ő – ő mondta ezt, és én tudom, hogy így igaz. Fényképeket mutatott a szobrairól, és beszélt az én verseimről. Olyan szomorú és levert voltam, hogy majdnem sírtam. Azt mondta, hogy nyugodtan utazik el, és – jóllehet tudta, hogy többé sohasem leszünk együtt, hogy ezzel vége – megbékélt szívvel. Igaz ez? Én nem voltam olyan nyugodt. Ha szeretni tudnám! Életemnek, az életnek egy állomása volt ez, s én éreztem, ahogy múlik az idő! A négy óra harmincas vonattal ment el. Először megy , s onnan , ahol segítségével megpróbál munkát találni. Hogy örülnék, ha boldognak tudhatnám! Kellene-e erről beszélnem ? Nem. Öntelt és fölösleges szentimentalizmus volna. Ez az én dolgom, hogy ne mondjam: az én terhem. Egyedül kell rendeznem. Dolgozni kell, ez az egyetlen gyógymód. Meghív .

 Este, . Evés után elkezdtünk rumot inni. kitalált egy nagyszerű, rumból és körtéből készített italt. Még mindig nagyon szomorú voltam, sokat ittam belőle. Amikor eljöttem a társaságból, éjfél felé, egymagamban betértem egy étterembe, ahol tovább folytattam a rumivást. Nem tudtam lerészegedni, elfelejteni azt, amit el akartam felejteni.