A kiállítás alapját képező három mű egyaránt a 19. század első
felében született, a magyarság számára fontos, ikonikus költemény. A versek számos
jelentéssel bővültek másfél-két évszázados történetük során, részévé váltak a
közösségi emlékezetnek. A három vers hatása tetten érhető az elmúlt idők klasszikus
irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotásaiban éppúgy, ahogy a versekkel való
párbeszéd fellelhető a mai, kortárs alkotók műveiben is.
A Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal autográf kézirata a nemzeti
könyvtár gyűjteményének kivételesen fontos darabjai. Jelen kiadás a művek legkorábbi
fennmaradt megjelenéseit: fogalmazványokat, kéziratokat, első nyomtatásban megjelent
kiadásokat, valamint a Himnusz megzenésítésére készült
pályaműveket állítja fókuszba.
Kölcsey Hymnus, a magyar nép zivataros
századaiból című versét
Csekén (ma: Szatmárcseke) 1823. január 22-én fejezte be, amikor elkészítette és
keltezéssel látta el annak tisztázatát. Az eredetileg újévi áldáskérés szándékával
született alkalmi vers idővel nemzeti szimbólummá vált. Ebben egyfelől nagy szerepet
játszott Erkel Ferenc (1810–1893), a korszak legjelentősebb zeneszerzője, akinek
1844-ben komponált megzenésítése nagy népszerűségnek örvendett, másfelől a vers
poétikai erényei – a magyar történelem összefoglalása erős hatású képek során át és
a nemzeti közösség egészére vonatkozó áldáskérés gesztusa. Magyarország hivatalos
állami himnuszává csak évtizedekkel a megírását követően vált.
A Himnuszt tartalmazó kéziratcsomag az
1830-as évek végén eltűnt, és csak több mint egy évszázados lappangás után, 1946-ban
került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába, ahol ma is megtalálható egy nagyobb
kézirategyüttes részeként. Lappangása alatt a kézirat a család birtokában, az
álmosdi Kölcsey-birtokon volt. Kölcsey Ferenc nőtlenül, utódok nélkül halt meg, így
a kézirat testvérének, Kölcsey Sámuelnek a családjához került. Leánya, Klára,
Miskolczy Lajos, Bihar vármegyei főispán felesége volt, kinek fiú leszármazottai
közül Miskolczy Jenő családjában maradtak fenn az iratok. Miskolczy Jenő leánya,
László Miklósné, mezőtelegdi Miskolczy Etelka. Leánya, László Magda 1944-ben
helyezte el a Nemzeti Múzeumban a kéziratcsomagot.
A Himnusz nyomtatásban először
1829-ben, keletkezése után hat évvel jelent meg az akkor Kisfaludy Károly által
szerkesztett Aurora Hazai Almanachban (1822–1837).
Kevés számottevő eltérés van e két szövegváltozat között,
melyek többsége feltehetően az Aurora szerkesztői beavatkozásának következményei. Az
„a' Magyar nép' zivataros századaiból” című paratextus a költemény alcímének vagy a
cím szerves folytatásának tekinthető, mely az Aurora első szövegközléséből
kimaradt
*
, de a későbbiekben ezzel a
teljesebb címmel kanonizálódik.
Erre valószínűleg a cenzúra miatt volt
szükség, lásd: „Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje (1939)”, in: Pomogáts Béla (szerk.), A nemzet
imája. Tanulmányok a Himnuszról, Pro Universitate Nagyvárad,
Partium, 2007, 61–62, 53–108.
A versnek létezik egy vele egykorú, nem autográf kézirata is,
amely így nem tekinthető autentikus szövegvariánsnak, de feltételezhető, hogy egy
elveszett autográf kézirat az idő tájt Kölcsey mellett Csekén joggyakornokoskodó Pap
Endre által lejegyzett másolata.
*
Bővebben lásd:
„Kölcsey Ferenc, Versek és versfordítások”, in: Szabó G. Zoltán (szerk.), Kölcsey Ferenc
Minden Munkái: Kritikai kiadás, Budapest,
Universitas Kiadó, 2001, 713-714.
Az Aurora szóban forgó kötetét még ez év novemberében
ismertette Toldy Ferenc a Tudományos Gyűjteményben, melyet ekkor Vörösmarty
szerkesztett. Az Aurorában még csak Hymnus volt a költemény
címe. A költő összegyűjtött munkáinak kiadásaiban (1832-től kezdve) már ezzel a
teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont:
„Hymnus a magyar nép zivataros századaiból”, 1823. január 22.-i keltezéssel.
A Himnusz összegyűjtött szakirodalma az
OSZK Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára készült tematikus oldalán
található.
Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában található Erkel
Ferenc díjnyertes művének pályázati példánya, illetve az összesen beadott 13
pályaműből még további három kézirat. Ezek közül hármat Falvy Zoltán, Somfai László
és Legány Dezső kutatásai tártak fel és már a Hymnus megzenésítésének 150.
évfordulóján (1994) bemutatták a Zeneakadémián rendezett emlékhangversenyen.
További egy pályaművet Berlász Piroska talált meg a Nemzeti Színház irattárában az
1990-es évek végén, ezután került az OSZK állományába.
További olvasáshoz a következő oldalakat ajánljuk: az Erkel Ferenc Társaság a
Budapesti Filharmóniai Társasággal közösen létrehozott magyarhimnusz.hu honlapja ; papageno.hu .
A zeneművek meghallgathatóak az Erkel Ferenc születésének 200. évfordulója
tiszteletére útjára indított tematikus oldalon.
Kölcsey Himnusza jóval korábban
született és jutott el az olvasókhoz, mégis a Szózat vált –
csaknem az Aurorában való megjelenése pillanatától – a nemzet közösségének
„himnuszává”. A Szózat történelemképe közel sem annyira
reményét vesztett, mint ami a Himnusz soraiból kiolvasható.
Nem büntetés, hanem balszerencse és átok sújtotta a nemzet, amely mindezek ellenére
él, és áldozathozatallal, hűséggel, ésszel, erővel, szent akarattal egy jobb kor
áldásainak válhat részesévé. Ez a történelmi vízió és költői eszközökkel rajzolt
történetfilozófiai vázlat volt az, amire a reformkor nemzedéke saját gondolataként
és legbensőbb vágyaként ismert rá.
A digitális kiadásban megjelentetjük a Szózat MTA Könyvtárában őrzött két fogalmazványát és az OSZK-ban
található, végső tisztázatként számontartott kéziratát.
A Szózatot Vörösmarty először az Aurora
című szépirodalmi zsebkönyv 1837-i kötetében publikálta, amely 1836 decemberében már
a nyomdában volt, tehát a vers kidolgozása 1835–1836-ra tehető. Megszületését
nyilvánvalóan nem választhatjuk el ezen évek politikai történéseitől. A magyar
értelmiséget leginkább megrázó európai esemény az 1830-as lengyel felkelés leverése
és a Lengyel Királyság orosz helytartósággá degradálása volt. Vörösmarty A hontalan című versében idézi meg 1835-ben a lengyel
tragédiát, mintegy előképeként a magyar haza megsemmisülését vizionáló
félelmeinek.
Közvetlenül Magyarország jövőjére az 1832–1836-os országgyűlés
történései vetettek árnyat. A haza sorsára végletekig érzékeny Vörösmarty így teszi
fel a vers alapkérdését: élet vagy halál. A kérdés nem volt új – már Zrínyinél is
olvashatjuk, a 18. század végén, 19. század elején legnagyobb költőink, Berzsenyi
(A magyarokhoz), Kölcsey (Zrínyi dala,
Zrínyi második éneke) is megfogalmazzák –, ám ilyen költői erővel soha
korábban nem exponálódott.
Az MTA Kézirattára őrzi a Szózat
legkorábbi szövegváltoztait. A kézirat
egyrészt több töredékes verset vagy versfogalmazványt is tartalmaz. A K721/I. 48
verso oldalán A hű lovag (1838) című vers első
szakaszának egy változatát olvashatjuk. A tollrajzokkal, tollpróbákkal,
számolásokkal teletűzdelt kézirat utolsó oldalának (K721/I. 49) tetején A túlvilági kép (1835) című
Vörösmarty-vers áthúzott két sorát találjuk, alatta pedig a Szózat első két versszakának Vörösmarty kezétől származó legkorábbi
fogalmazványa olvasható.
A versszakok datálását egy lapszéli rájegyzés segít
pontosítani, melyben Vörösmarty Magda Pál (1834) és Méhes Sámuel (1836) akadémiai
tagságával kapcsolatos álláspontját ismerhetjük meg.
A kézirat első oldalain (K721/I. 47, 48.) a Szózat kidolgozásának folyamatát követhetjük végig: az első három oldalon
javítással, áthúzással és még alakulófélben lévő sorokkal találkozunk.
Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött autográf
példány (Quart. Hung. 1409) már csaknem végső tisztázatnak tekinthető. Az első két
versszak az Akadémiai Könyvtár két kéziratához képest már a rögzült formában került
a papírra, s döntően a többi versszakot is az Aurorában,
illetve a később megjelent kötetekben is olvasható kanonizálódott szöveggel jegyezte
le a költő. Csupán néhány ponton találunk komolyabb javítást (4. és 10.
versszak).
A Nemzeti dal 1848. március 15-én
többször elhangzott, s nemcsak írott szövegként, hanem hangzó élményként
is befogadhatóvá vált. Két kézirata maradt fenn, az egyiket az Országos Széchényi Könyvtár, a másikat a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM)
kézirattára őrzi. Ez utóbbiról egy jól olvasható kép is található a
Digitális Képarchívumban. Arra nézve, hogy melyik változatot mikor és miért vetette
papírra a költő, a történészek és irodalomtörténészek nem adnak egységes
választ.
Több irodalomtörténeti tanulmányban olvasható, hogy a Landerer
és Heckenast nyomdában március
15-én Petőfi emlékezetből újra leírta a költeményt, mert a kézirat nem volt
nála.
Egyes vélemények szerint otthon felejtette, de létezik olyan
feltételezés is, amely szerint szándékosan nem vitte magával, hogy ne találjanak
nála semmilyen kompromittáló iratot, ha másként alakul a helyzet, mint ahogy
tervezték. A legújabb kutatások ezzel szemben – a korabeli lapok és folyóiratok
tudósításainak, valamint a kortársak akkori és későbbi visszaemlékezéseinek
következetlenségei és ellentmondásai alapján – annak lehetőségét is felvetik, hogy
aznap ott volt Petőfinél a kézirat, és azt nem kellett ismét leírnia.
*
Hermann
Róbert: „A versszakokra vágott kézirat – avagy mi történt a Landerer és Heckenast
nyomdában március 15-én?” In: Kovács Ida, Sidó Anna (szerk.): Museum super omnia.
Tanulmányok E. Csorba Csilla születésnapjára, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum,
2022, 199‒205.
Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában megtalálható a
Nemzeti dal első két nyomtatott példánya is, mindkettőn
Petőfi kézírásos rájegyzése olvasható. Az első röplapot Petőfi Sándor
barátjának, Arany Jánosnak küldte el. Arany később Petőfi Zoltánnak adta át, akinek
halála után a szerző testvéréhez, Petőfi Istvánhoz, s végül a nemzeti könyvtár
gyűjteményébe került.
A nyomtatványok szerepe kiemelkedő: a rajtuk található
rájegyzések egyrészt azt mutatják, hogy az adott történelmi pillanat tanúi voltak,
másrészt, hogy Petőfi nem csak azért nyomtatta ki, hogy sok emberhez eljusson az
üzenete, hanem maga is emléktárgyként tekintett rájuk – ezért tartotta fontosnak
megjelölni az első két példányt. 1848 március 15-én több ezer példányban nyomtatták
és osztották ki a 12 pontot
és a Nemzeti dalt; bár a vers párbeszédre hívó struktúrája,
valamint ismétlődő refrénje könnyen bevonta a hallgatóságot, a röpiratoknak is nagy
szerepe volt a vers közönségre gyakorolt erőteljes hatásában. A kortárs
visszaemlékezések közül több említi, hogy a tömeg együtt szavalta a refrént és az
eskü szövegét.
