Wahrmann - 1. rész

A Wahrmann-család nyomában

1. rész

„Ön, tisztelt szerkesztő ur, igen helyesen cselekedett, midőn a mai kép szövegének megírásával engem bízott meg, aki ezt a szép asszonyt absolute nem ismerem.

Talán ha ismerném, hívebb, reálisabb karakterképet mutathatnék be róla, de azt hiszem, hogy – legalább az én szempontomból – érdekesebben nem tudnám bemutatni, mint mostan.

Kedves szórakozásom, hogy idegen emberek arczvonásaiból, egyes mozdulataiból, ruházkodásukból kiolvassam mind azt, amit könnyebben, biztosabban tudhatnék meg közvetlen érintkezésből. Sétáimon, színházakban sok, nagyon sok ilyen távoli ismeretséget kötöttem már és nagy örömem telt benne, ha egy-egy ily kedves problémámmal később találkozva, konstatálhattam, hogy helyesen oldottam meg.

Ez a szép asszony is egyike az én problémáimnak. Az operában az egyik földszinti páholyban gyakran láttam és sokat nézegettem. Ő a páholyban, majdnem mindig csak édes atyja társaságában, én a parketten, sok fekete kabát fekete örvényében eltűnve. Virágzóan, üdén és egy sajátságos világos mosolylyal az ajkán ült atyja mellett, kissé távol a páholy párkányától, egyenesen, soha ki nem hajolva, szinte mozdulatlanul. Sokszor szerettem volna őket lefesteni. Édes atyja, a nagy financier és politikus, hanyagul hátra dőlve székén, jobb kezét a páholy párkányán nyugtatva, színes szemüvegével szinte apathikusan bámult a nézőtérre, meglátszott rajta, hogy fontosabb dolgok járnak a fejében – ő egy nagyvilági hölgy önmérsékletével, diskrét formában, de nagy érdeklődéssel figyelve az előadásra. Néha mosolyogva odahajol édes atyjához, amire az egyet bólint karakterisztikus fejével. Valami csöndes, szerető harmónia látszott e két külsőleg annyira különböző alak között, amely nem szorul sok szóra, hogy megnyilatkozzék. Olyanoknak tűntek föl nekem, mint akik sokat vannak együtt, minden intim dolgukat ismerik és nincs több mondanivalójuk egymásnak. Az ő együttlétük nem annyira az apa és a leány együttlétének látszott, ahhoz mérten a szép hölgy sokkal önállóbb karakterűnek tűnt fel nekem. Hanem két hasonlóan gondolkodó egyéniség szövetkezésének, akiknek nem kellett egymással előbb találkozniok, mivel épen az egyik édes atyja volt a másiknak.

Aztán bekövetkezett a nagy katasztrófa — Wahrmann Mórt kikísértük a kerepesiuti temetőbe. Sok, sok hely üresedett meg halálával, de elvégre mindegyikre akadt ember, aki legalább forma szerint betöltötte. – Betöltetlen csak egy hely maradt: abból a földszinti páholyból eltűnt az a minden erőteljességében is bájos genre-kép, melyet a parkettből oly sokszor elnézegettem. Az a páholy azóta üresen meredt a színpad felé — a szép asszony a világ számára fekete gyászruhát öltött, a maga számára pedig bezárkózott az ő Andrássy-uti palotájába és gyászolja, szíve szerint gyászolja azt az erős embert, aki olyan soknak hiányzik, s csak neki pótolhatatlan.

Mindössze ennyit tudok róla. De megvallom – sokat, sokat szeretnék róla tudni. Az én emlékemben Krauszné Wahrmann Renée asszony képe mindig csak páholyban ülve elevenedik meg s ennek következtében ugy érzem, hogy ő máshová nem is való. Vannak emberek, férfiak, nők egyaránt, akik akárhol legyenek is – mindig ki vannak téve a parkett fürkésző látócsöveinek. Azok, akik társadalmi állásuknál, külső és belső egyéniségüknél fogva érdekesek és nem kerülhetik ki, hogy az emberek érdeklődjenek irántok. Krauszné Wahrmann Renée is ezek közül való. Külső szépsége, nagy gazdagsága nem magyarázza ezt meg teljességében. Én ugy találom, hogy ebben a külső szépségben valami ritka benső bájosság nyilvánul, a lélek finomsága és elegáncziája, mely nem szorul a gazdagságra, csak érvényesül benne, mivel ez az eleme. Ugy látom, hogy ő típusa, nemes típusa az ugy szólván külön társadalmi osztályt képező lipótvárosi hölgyeknek, akiket a gazdagság finomított előkelővé és akik az előkelőséget nagyfokú műveltséggel, műízléssel és jószívűséggel tetézik. Akik bejáratosak abba az Andrássy-uti palotába, elragadtatással beszélnek arról a ritka finom elegáncziáról, mely ott a pazar gazdagságnak daczára nyilvánul. Minden, ami ott van, nem a drágaság, hanem a művészet erejével hat az emberre. Magam nem láttam, de ugy van, hiszen ugyanezt az impressziót keltették bennem a toilettejei.

És a mi egyéniségének finom, elegáns voltát szintén illusztrálja, az a másik tény, melyről csak legintimebb barátai tudnak, hogy jelentékeny összegeket szán a jótékonyságnak. Pedig a jótékony hölgyek arczképcsarnokában hiába keresik az ő fotográfiáját.

Nos, valóban sajnálnám, ha ez a szép, elegáns és lelkileg előkelő hölgy végképen eltűnnék a parkett-publikum elől. Nagy gazdagsága, szerencsés társadalmi pozícziója és egy férj mellett, aki komolyságával, férfias öntudatával szintén elüt a sablontól, Krauszné-Wahrmann Renée szinte predesztinálva van arra, hogy társadalmi téren nagy szerepet játszék. Azt hiszem, nagy mulasztást követne el, ha félrevonultságában megmaradna, mert egyhamar nem tudnék mást, aki annyira meg tudná mutatni, hogyan lehet a nagy társadalmi pozícziót fontoskodás nélkül, nemesen, egyszerűen betölteni, mint épen ő. Ez ugyan bóknak hangzik, de hát egy szép asszonynak lehet a parkettről akkor is bókot mondani, ha a bókban igazság van. Flaneur”

A fénykép és a Flaneur álnév mögött megbúvó Kóbor Tamás (1867–1942) író tárcája A Hét 1893. október 15-i (42.) számában jelent meg. A szerző – a főszerkesztő Kiss József (1843–1921) sógora és A Hét állandó munkatársa – dicsérő bókjai egy nem mindennapi család szomorú titkaiba engednek bepillantást.

Wahrmann Mór (1832–1892) nagykereskedő, felekezeti vezető és politikus a 19. század magyar kultúr- és gazdaságtörténetének egyik legmeghatározóbb alakja volt. Ősei között mindkét szülői ágon éppúgy megtalálhatóak a sikeres kereskedők, mint a híres rabbik, ás bár rendkívüli üzleti tehetségének köszönhetően ő maga is elképzelhetetlen méretű vagyonra tett szert, megtartotta a vallását és tevékeny részt vállalt a felekezeti élet vezetésében. Noha minden lehetősége megvolt rá, nem magyarosította a nevét és nem vásárolt magának grófi, bárói címeket, mert mint gyakorta hangoztatta is, megmaradt egyszerű zsidó kereskedőnek. 1868-ban már az Országos Izraelita Kongresszus alelnökének választották, majd a következő évben az első zsidó vallású országgyűlési képviselő lett – és hét cikluson keresztül viselte tisztségét. Mecénásként egész életében igen jelentős összegeket adományozott, 1879-től több olyan művészeti díjat és irodalmi alapot is létrehozott, amelyek előképei lettek a 20. századi Baumgarten-díjnak.

A fenti tárca Wahrmann Mór halálának egyéves évfordulójára készült, ezért Kiss József igen gondosan és kitűnő érzékkel választotta ki Kóbor Tamást: a Wahrmann-családról csak jó tollú publicista írhatott – kellő tisztelettel és megfelelő stílusban. Alighogy megjelent a legfrissebb A Hét, rövidesen a válasz is megérkezett Kiss Józsefhez a Wahrmann-családtól – mégpedig magától a tárca főszereplőjétől.

Kis Várda okt. 18. 1893

Igen tisztelt Uram,

fogadja ez uton hálás köszönetemet szíves figyelméért és hízelgő megemlékezéséért, addig is míg alkalmam leend ezt élő szóval kifejezhetni.

Remélem hogy visszatértem után alkalmam lesz Önt nálunk láthatni, addig is fogadja kiváló tiszteletem őszinte kifejezését.

Őszinte híve

Krausz Renée

Rövid, hűvösen elegáns levél, de rövidsége ellenére is rendkívüli fontossággal bír. Bármekkora szerepet is töltött be a Wahrmann-család a 19. századi magyar társadalmi. kulturális és gazdasági életben, érthetetlen módon szinte semmi sem őrződött meg levelezésükből, naplóikból. Az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum is mindössze egyetlen – névjegykártyára írt – üzenetet őriz Wahrmann Mórtól.

Wahrmann Mór gyermekeire krőzusi gazdagság várt. Bérpaloták, bankok, részvénytársaságok, gyárak, bécsi, londoni, nizzai és monacói rezidenciák, versenylovak, párbajok. Fiai szilárd elhatározással láttak a mai léptékkel mérve is elképzelhetetlen vagyon elherdálásának.

Wahrmann Ernő (1863) huszárhadnagyként végzett, de hamarosan átnyergelt a lóversenyekre és kártyaasztalra – kitartó munkával néhány év alatt sikerült is elveszítenie a rá eső örökséget. 1897-ben végleg Nizzába költözött, itt találkozott 1903-ban a városban telelő Jókai Mórral és Nagy Bellával. „Az apjától rámaradt sok milliós örökségnek sikeres elpazarlása után saját kijelentése szerint spórolni jött Nizzába, mert őszerinte legolcsóbban ott lehetett élni” – írta emlékiratában Nagy Bella. Az egyre mélyebbre csúszó, csillagászati adósságokat felhalmozó fiatalember kétségbeesve kereste a halált, „valósággal mániákusan” párbajozott, többször is súlyosan megsebesült, majd 1906-ban teljesen elszegényedve kinyitotta a gázcsapot párizsi motelszobájában. Búcsúlevelében azt írta, hogy „Megölöm magam, mert az éhhalál előtt állok. Fényes múltam és jelenlegi nyomorúságom nem egyeztethető össze. Elpusztulni éhen, nyomorban nem akarok, inkább magam végzek!”

Wahrmann Richárd (1865, az édesanyja belehalt a szülésbe) még sikeresebben fogyasztotta az apai örökségét: a huszárhadnagyi képzés után azonnal külföldre költözött (apja halálakor is Bombay-ben tartózkodott). Londonban sikertelen lóverseny-istállót alapított, később afrikai expedíciókon vett részt – és persze megszállottan űzte a különböző szerencsejátékokat. Az 1890-évek végére ő is az örökség nyakára hágott, egy rövid amerikai kitérő után „lerongyolódva és koplalva” tengette az életét egy párizsi hónapos szobában, mígnem aztán – több mérgezéses kísérlet után – 1912. szeptember 25. éjjelén főbe lőtte magát.

Sokáig úgy tűnt, Wahrmann Renée (1862) lesz az, aki elkerüli a testvérei sorsát. Az Andrássy úti palotában vezetett grandiózus háztartása valóban a budapesti társasági élet középpontjává vált, ahol egymást érték az illusztris előkelőségek, hírességek és egyházi vezetők (és ahova a fenti levele szerint Kiss Józsefet is elvárta). Utóbbiak közül Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai érsek volt a leggyakoribb vendég. 1898-as kitérésekor (fiútestvérei még apjuk életében elhagyták vallásukat) az egyik tanúja Bánffy Dezső (1843–1911) miniszterelnök volt, a keresztelést pedig Szász Károly (1829–1905) református püspök végezte – szintén az Andrássy úti palotában. Wahrmann Renée háromszor ment férjhez, először 1883-ban a szeszgyáros Krausz Izidorhoz (ekkor 400 000 forint hozományt vitt a házasságba!), majd a válásuk után 1898-ban Beretvás András cs. és k. kamaráshoz, és végül – második férje halála után – 1904-ben a szintén cs. és kir. kamarás Fáy Bélához. Hosszú-hosszú évekig fizette lezüllő testvérei szaporodó adósságait, de haláluk után már kerülte a nyilvánosságot. 1926-ban elszegényedve, magányosan, a morfium rabjaként halt meg egy nyomorúságos pesti hotelszobában.