Petőfi Sándor – Bajza József (1844-03-14)

 
Kecskemét. Mart. 14n 1843.

 
Tekintetes Szerkesztő Ur!

 
Van szerencsém néhány dalt küldeni, azon alázatos kérelem¬
mel, hogy szigorú vizsgálat után ha lesz, melly vi¬
lágot látni érdemes, azt az Athenaeumba fölvenni,
s, ha jut, közőlök a Honderűnek is adni méltóz¬
tassék. – Bátorkodom erre a Tekintetes Urat kérni,
minthogy Petrichevich választásában nem igen bizom;
s üres munkával a közönséget fárasztani nem
akarnám. S ha egy sem érdemes? jó; maradjon mind
homályban. Inkább semmi, mint rosz. – Három versem
közől, melly még ki nem jött, kérem a „Könyeim” s
„Ujság” ciműt örökre kihagyni az; nagy ellen¬
szenvem támadt irántok. Nem tudom, mit ér az
„első ” cimű; de örülnék, ha méltó volna a megje¬
lenésre; mert első fölléptemre emlékeztet. Egyéb¬
iránt Tekintetes úr itéletére bizom.

 
Fejérvárt oda hagyók, s Kecskemétre jövénk; hol
nem a legjobban megy társaságunknak. A színészet¬
ben, noha még csekély, e még is észrevehető haladásom;
egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét
megnyerni, megtapsotatni; mi négy hónapos szinész¬
nek elég. Folyó hó 23n lesz jutalomjátékom, nagy
ügygyel bajjal, de még is kivívtam, hogy Lear legyen.
A bohócot játszandom benne; a mit megkapni

 
szinte nem kevés küzdésembe kerűlt; mert mennyi
az ármány a színészetnél. Gyakran jajdulok föl:
iseni művészet, mért ördögök papjaid!

 
Minthogy épen jó alkalom van, (Szabó József
igazgatóm van Pesten,) bátorkodom a Tekintetes urat
kérni, méltóztatnék az azon számait elküldeni,
mellyekben verseim vannak. A mult év első fe¬
léből 1 szám, a másodikból 2 szám, s az ideiből
szinte kettő. – Szinésztársaim kételkednek, hogy én
volnék az a Petőfi, kinek az Athenaeumban versei
jőnek. Kételkedjenek! keveset törődöm rajt, nem ne¬
kik irok. – Ha terhére nem lesz a Tekintetes Ur¬
nak, könyörgök, méltóztassék megírni, mellyek
jőnek ki verseim közől az s Honderűben.

 
Munkáim megválasztásában mégegyszer a leg¬
nagyobb szigoruságot kérve, maradok a

 
Tekintetes Urnak

 
tisztelő szolgája

 
Petőfi Sándor.

 
Az első dal.

 
Kit a’ dal’ istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Színházad’ népe köztt.

 
Zengjen tehát a’ lant!
’S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.

 
Az érzet kútfeje
A’ dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.

 
’S mint szívnek gyermeki
A’ szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –

 
Ki a’ müvészet’ e’
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;

 
Az elme’ éjjele
’S a’ megromlott kebel
E’ fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.

 
Két csillag’ sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E’ két csillag nekünk.

 
Nem kell a’ színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;

 
A’ színpad’ czélja nagy,
A’ színpad’ czélja szent:
Ez a’ szív’ parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.

 
Azért érzelmeink’
Gyulassza tiszta tűz,
Melly minden szennyet a’
Kebelből számkiűz;

 
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A’ mag termő legyen
Gazdag kalászokat.

 
Föl hát! és még a’ szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a’ magas,
Szent czél ne vesszen el.

 
’S ha ez lesz életünk:
Édes jutalmat ad
A’ hon’ áldó szava
’S a’ nyúgott öntudat.

 
Népdalok.

 
1.

 
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debreczentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debreczentől Hortobágyig szomjaztam.

 
Szilaj nótát fütyürésznek a’ szelek;
Lelkem’, testem’ megveszi a’ nagy hideg.
Tekintsen rám, kocsmárosné, violám,
Fölmelegszem kökény szeme’ sugarán.

 
Kocsmárosné, hejh hol termett a’ bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma;
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a’ csók, megédesűl tőle szám.

 
Szép menyecske, savanyú bor, édes csók.....
Az én lábam ide ’s tova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem,
Ne várja, míg itt hosszában elesem.

 
Hejh galambom, milyen puha a’ keble!
Hadd nyugodjam még egy kicsit felette;
Úgy is kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek ma haza.

 
II.

 
Jön az ősz, megy a’ gólya már,
Hideg neki ez a’ határ;
Röpűl, röpűl más országba,
Hol jobban süt a’ nap rája.

 
Hejh van oka a’ gólyának,
Hogy más hazát néz magának;
De, galambom, hogy elhagytál,
Nem t’om, mi okot találtál.

 
Hív voltam én hozzád mindig,
Elejétől utójáig,
Nem volt szivemben ősz, tavasz,
Értted, mint a’ nyár, égett az.

 
’S vajjon a’ kihez röpültél,
Nem lesz-e annak szivén tél?
Megeshetik, szép galambom,
Noha neked nem kivánom.

 
Mert a’ gólya ha visszaszáll,
Virító szép tavaszt talál;

Hajh

[bizonytalan olvasat]

de mire te visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot találsz.

 
III.

 
Kakasszóra hajnal ébred,
Én lányokkal nem beszélek.
Mert ha szólok ő hozzájok,
Hajnal lesz a’ két orczájok.

 
Igy valaki azt gondolná,
Én is kakas vagyok talán;
’S hejh a’ kakas hamis madár,
Untalan más fészekhez jár.

 
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem flemile vagyok,
Egy a’ fészkem, egy a’ párom,
Egyért élek a’ világon.

 
IV.

 

 

 

 
Pál-napkor.

 
Itt van a’ tél, a’ hideg tél’
Közepe;
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.

 
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Igy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.

 
Hisz nekünk ez úgy sem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk, jó meleg van
Idebe.

 
A’ kandallón pattog a’ fa,
Ég a’ tűz;
És a’ kancsó’ kottyogása
Fagyot űz.

 
Hát a’ csók piros menyecskék’
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.

 
Háborogj hát, istenadta
Ideje!
Föl sem veszszük; jó barátim,
Igaz-e?

 
Vadonban.