NOVELLA ÉS EGYÉB KÍSÉRLETEK
Lent a földön katonák temetnek katonákat. Gránátgödrök tátognak
feketén és pokolian. Isszák a fulladt léget, melyben itt-ott van még
korhatag ize a metafizikába mentett Burának, melynek végtelen kegye alatt az
ember minden titáni produktuma sajtkukacoktalankodássá büntelenedhetik.
Hosszu, tépett árnyékok vetődnek a tisztásra, kinyulnak a
végtelenbe; belemulnak s nyomukon apró emberek merülnek fel oly hirtelen,
mint az árnymulás. Hullákat hordanak. A cipelő karokból lelógó fejek
ritmikus mozgásban oly életszerüek, mintha megelégedetten igenelnék a nem
kapott kérdéseket s elköszönnének fáradt mélabúval a vonszoló katona
bakkansaitól. Mosolyognak.
A sirok és halottak rendezője egy nőtt és rőtt szakállu ember.
Édes muriból növeszti szőrét, hogy legyen mivel ijeszgetni asszonyt,
gyereket, ha majd hazakerül. Most ugy ül az óriási sír szélén, mintha ott
zsolozsmázna már korhatag emberöltő óta.
Grimatikus, keserű művészet. Ujjait felrakja az idétlen
arcokra, mint az orgonasipokra s ujjainak ideges rángása alatt a szétrugtató
vonások eleven ijedtséggel simulnak régi harmóniákba. A haláltorzulatból
örök álommosolygásba.
– Ird:
Dritte kompani, firte zug... Ott a dátum a lajstrom tetején?.. römis-katolis, lédig... Tiz korona... ezüst óra... notic... krigszmetáj.
Dritte kompani, firte zug... Ott a dátum a lajstrom tetején?.. römis-katolis, lédig... Tiz korona... ezüst óra... notic... krigszmetáj.
A keze vagy lábahijas testeket külön sorba rakják a legények.
Majd előkeresik kegyelet-kenetesen kinek-kinek a hozzávalóját, hogy ne
kellesen baromi rakásba hányni. Az egész halom ugy áll egymásba, mint a
cirkuszmutatványos figurái arcukon rászokott idétlen mosolyával a
kínnak.
Gor az ezred legjobb altisztje nem adja ki fegyverét. Az egyik
legény tépni akarja, de olyan erővel rándul vissza a kar, hogy a legény
borzongva fegyverrel együtt rakja a rőtt szakállu elé. S az már
deklamálja:
– Altiszt... Harminc korona, ezüst óra, női fénykép... nagy
szilberne, kis szilberne... bronz metáj...
A felhők, az ég gyomrának barna belei felizgatva kavarognak
sötétkék vizükben s kemény vitájuk meggyült a Holddal. Telt
és undorodó az ég hangulata. A
szél, mint valami tuberkulotikus istentüdő lélegzete: megtorlik, majd
sivítva tódul ki a gigászi árnyakat imbolygató erdőből. A hol a fény
kiszökik, ott fehér szegélyeket rajzol a katonákra lidérces temetési
díszül.
és undorodó az ég hangulata. A
szél, mint valami tuberkulotikus istentüdő lélegzete: megtorlik, majd
sivítva tódul ki a gigászi árnyakat imbolygató erdőből. A hol a fény
kiszökik, ott fehér szegélyeket rajzol a katonákra lidérces temetési
díszül.
Az egyik halott szemei úgy lógnak fehér idegfonálon, mintha
cérnaszálon volnának játékul bekötözve az üregekbe s úgy meredtek a légbe,
mint két farkon kötött egérke. A halottak művésze egykedvűen nyul hozzá;
zongorázó ujjaiban és szavaiban a közöny komor szürkéje muzsikál:
Fénye szinte pengett, mikor pompájában a tisztásra ömlött. A
fájó agyakról lemállott a feszültség gyötrelme s csikló, bolondos kedve lett
a szorongó nyelvnek.
– Egyik se – torkol rájuk a rőtt szakállu – egyik se lesz
ettül boldogabb, aki a főgyit úgy kinozza, mint kentek. Hatszor is búza egy
táblán... Tán kenteknek bolond ez a föld?
Bütyökről, sebhelyről, bicskanyomról ismeri meg kinek-kinek a
hozzávalóját. Felveszi, megtörülgeti nagyjából s ugy adja kézbe, hogy a
halott mellé tegyék. Mintha a borzalom eme vásárának ő volna bódés
zsidaja.
Tovább élnek a szavaik közé ölelt föld televény szagával,
lelken csókolja őket szárba szökő erejének lelke, rögre rántja hitüket s a
boldog nyugalom most az övék, nem a halottaiké. Távolról zsidó elszántságú,
szenvedélyes imádság ez a monoton diskurzus. Zsolozsmázás a halál partján,
egyszerű, egyszerű élet, melyben nincsenek a szivhusától az agyhusáig
húzott, kinbafeszült hurok a Végzet őrült zenéje számára.
A homloka erős ráncokba szorul. A csonka tetemek közé mered. A
harmadikon rőkönyödve megállapodik, komolyan és rendőrösen fürkész. Áll.
Hangtalan tátog. Aztán a szivét nem birja tovább idegekkel lefogni. Szűkölő,
vén komondor halkan felvonyit:
Szájában összefutott nyálát rányeli a gyomrát gyűrő kínra.
Feje hirtelen megszédül a belézudult vér tüzében. Az elvetett kézre mered...
Percek mulnak... A kéz most bántón, valami orditó ürességgel nyomorodik a
szemébe.
– Hia van... Az élet vagy más... Az élet már nincs, az nincs,
de valami más is... Más! .. Valami, aminek még lennie köllene... A... a... a
gyürü...
– Te! – s felugrik. Hangja izgatott, türelmetlen, remeg, de
kemény – Ez! Ez a test... gyürü kell hogy legyen a mantliába... Biztosan a
mantliába van...
A rőtt szakállu remegő kézzel magához kapja. Arcán a kín
mellől elsimul az ijedtség s ugy bámulja bele a többiek kérdő tekintetébe a
fájdalmát. Senki sem érti a képet.
A jajongó hangok hirtelen magára ijesztik. Hajlott testén
összefut a bőr, gyámoltalanul szégyenkezik. Aztán, mintha valami szörnyü
halálos ugrásra készülne, mély lélegzetet vesz s rőtt szakállából kibuggyan
a monoton taktus:
Rozványi
Vilmos
Szerző [PIM]
