A csönd utasa

  És indult a mars.  

  A rohanó város utcáin, kemény, egyenletes léptekkel haladt a menet. Nehéz bor és pálinka szagokat cepelt a rekedt hangoktól terhes levegő – vörös, erőlködő arcokból, duhaj szavak keringtek és nehéz, mélykútas-szemű fejek lógtak lefelé s bólogattak ütemesen. Kendők lobogtak a kőkalickák ablakaiból és könnyek peregtek alá a mélyen barázdált arcokon és csordult-csordult utánna a vágybafakadó lányszivek mélye is. Furcsa, nyugtalanítón fűszeres sugárzást idegzettek be a testek és dobták, lendítették tovább magukból az ösztönök mélyén keresztül, mint nehéz, idegen történések ízét. A szurtos, töpörödött utcaseprő is megállt, s nézett-nézett csak történést látó szemével, és esetlen, széles gesztusával beleakaszkodva a sorok közé, megfogta a kezét s megrázta reszkető szenvedéllyel. Piros, sárga, lila őszi rózsák villantak tágult szeme előtt és fojtott, életetkereső lelkevizébe ritmikus zajjal nehéz hangkőtömböket lódított a Banda. Kedves és szurtos kölökarcok tolódtak bámuló, ragyogó szemekkel, és apró, mezitelen lábakkal, erőlködő akarással tartották a lépést. Hirtelen-születő vágyak keveredtek az indulatok nehéz tüzével és lefojtott akarások zokogása lendült kínosan a számtalan Én-nek igazi arcán: a reflexein által. Nagy, emberi kínok tólultak az új-meg-új tömegükkel a képek keveredő kaoszából a szíve erére s nehéz, dacos verekedésbe állították hideg, filozóf agyát, de az emberkrisztusi szeretet keserűsége csak ömlött-ömlött ziháló melléből fel-fel a torkára, s még egy utolsó erőlködéssel egy fanyar mosolyt szorított fájó-vonalu szája köré – azután megroggyanva, a hatalmas rendszer szürke atomjának omlott, s reszkető kezéből fenékig kiitta a pálinkás mámort.  

  És indult a vonat.  

  Robogva rugaszkodott drága terhével az útnak, és rótta-rótta az időt, törvénybe szabva a távolságon át. A vörösrézdrót idegek zúgva röpítették mellette a történés parancsát és messzi távolban már új erek nyíltak az atomok friss seregének. Csendes és békés tájakat vert fel ütemes zakatolással s az őszi, ködös éjszakában minden világos ablaka, mint egy nagy piros vágyvirág világolt bele a szivek mélyébe és nehéz keveredő bánatot hagyva maga mögött csak törtetett tova durván, könyörtelen. Az éjszaka szülte szelid búsongó éneket vijjongó sikitással szakgatta darabokra és néha-néha, mint egy csodálatos, óriási szörnyeteg, rázta végig magát s a fáradt-bódult lelkek álomedényét szétzúzva, kaján öleléssel dobta szürke, megrebbent utasait a lehetőségek vérkínos zivatarába. Mint kiszakított pokoldarabok rángatóztak a vaggonok a szörnyű rohanásban  

  és izzó-gabalygató levegőiben már forró, perzselő idegkaoszt ragyogott be vérvörösre a célnál a fakadó, cinikus hajnal.– – –  

  Éles, csattogó ideghangok dobtak parancsot a reszkető, dadogó akarások közé – durva káromkodó biztatások röpködtek a halálszagban és indult a menet. Tántorgó, gépies mozgásokat látott és a tompa, mélyrezgésű bömbölésekre, mik úsztak sűrűn feléjük a fojtó, inyszáritó levegőben – tétova és csodálalosan ragyogó szemek keresték a szemét. Kemény, állati állkapcsok szorultak csikorogva egymásra és nagyszemű, lázverte gyöngyök peregtek alá az ideges arcok kínos mezején.  

  Szörnyű lendület feszegette a szivek és agyak szorongó kapuját és döntötte-omlasztotta sorba a még sápadt arcok mélységes gondszemeit is valami veszett-csudájú vágyba. Régi életek igás ideje szakadozott pattogó agyában s lelkére, mintha minden megélt életek lelke zuhant volna alá: rettentő kavarodással tiporta a vére az Énjét. Élet aratta halál feküdt útjukon borzongató rendbe betüs sorokként és a nagy, kéken ragyogó égmező alatt egyre gyorsuló lüktetéssel szántottak felettük ívet és süvöltve, zúgva keresték az embert– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –  

  És a csönd utasa csendesen felemelte a fejét. Lágy bágyadt, kékszinü fényfelhőket látott gomolyogni tétova szeme előtt és lelketnyugtató, nagy, hatalmas csöndesség lengte körül. Négyszögű, fehérszinű lapok alkottak tért körötte és a nagy térben huszonnégy hófehér hajó ment sorban egymás után – s minden hófehér hajóban feküdt mozdulatlan egy-egy csönd-utas. Csillogó kristálylemezeken át az éj ragyogott be India szentkék szinével és idegen világok öntötték ezüstös fényatom csókjukat az űrben keringő többi testvéreik felé. A titok muzsikált a dolgok lelkén keresztül és ömlött-ömlött a dús megreszkettető gyönyörűség a lelkek becsukott kapui elé. Keresztül suhant a hófehér hajók, nehéz ólompillás, tragédiás, orcáin s a felszakadt, lázas sóhajokból és síró jajjokból csöndes szimfóniát szőtt a csönd utasa lelkébe – azután kilebbent a rezgő, csillogó kristálylemezeken keresztül és elsuhant messzi-messzi a nagy spirális vonalak végtelen útjain tovább-tovább a boldogság felé. Tompa, opálszinű csönd lett. Majd valahol a bizonytalanság városában az idő játékos kedvében zengő haranggal intette az ééetet az útján. A csönd utasa is megrezzent, kilépett hófehér hajójából és tétova mozdulattal végigsimította hófehér ruhás, rubínköves koronázott fejét. Lassan nyújtotta ki a kék fény felé a gyenge, erőtlen karokat, melyeknek tenyerén ott ragyogott a drága, vérszínű rubin. Békés, csöndes bólintással  

  hajtotta le a fejét a nehéz kincs alatt és megindult a térben a hallgatag társai felé. Régi kedves arcok verekedtek nehéz tusában az árral, és nagy embernyi kinok fenséges rendjeleit hordta mindegyik magán.  

  A fiatalság hajója mélytüzű, lelketváltó-lázu utasa mellett ott imbolygott ködös libegéssel az öregség már új életet élt régi ideje is megértő szomorusággal vérében a tragédiák felett. Ó feküdtek sorban az életaratta életek és a csönd utasa szomorú szemével örömmel simogatta sorba őket – messzi távoli világok ezüstcsókra biztatgató fényözönében.  

  A hajósor elején nagy fekete trónus állott és lágy öleléssel fogadta magába a csönd utasát. A csönd muzsikált. A kékfényű téren túl – a kristálylemezeken át – nagy, hasonló kőkalickák sora bontakozott a derengő szürkületben. Tarka falaik mögött millió utasok úsztak a térben a mámor-, az álom-, meg a csöndes pihenés hajójan. Itt-ott a nagy földből erőhöz kötött életek ágai rajzolódtak bele sötétbarnán a bukkanó Hajnal lilájába és a szökve hömpölygő éjszakából a törtetés friss lendülete terült a fénnyel. Nehéz gépszekerek futottak csilingelve az éledő útakon előre és nagy életettermő gyártemplomok parancsoló búgással intették az életet az utján. A tülekvés utasai gomolyagtak mindsűrűbben a párázó térben és kemény, egyenletes lépésű menetek keresztezték egymást. Csudába tárult a tér a csönd utasa tágult hidegülő szeme előtt és keleten a kacagó nap aranykalászos korbácsával csak hajtotta a történés kerekét a nagyszerű daloló városokon által menni, menni a nagy spirális vonalak utján a csönd utasa után.